Merülés a mélybe Seether módra: The Surface Seems So Far

Az, hogy a Seether lassan két évtizede ugyanabban a post-grunge kirakatban van, ahol Kurt Cobain szelleme egyszerre lebeg inspirációként és bélyegként, már önmagában figyelemre méltó. De, a tavaly szeptemberi megjelenést követően a The Surface Seems So Farral kapcsolatban egy dolog biztos: ezek a srácok nem az önismétlés mesterei. Ez az album olyan, mint egy régi ismerős, aki új történetekkel tér vissza, miközben nem felejti el, honnan jött.

Habár a megjelenése óta eltelt már négy hónap, úgy érzem egy meghatározó zenekarról van szó, amelynek zenéjéről érdemes pár szót ejteni. Ne is vesztegessük a szavakat, lássunk hozzá!

A Fantasy Records gondozásában megjelent Surface Seems So Farra tizenegy dal került fel és hosszúságát tekintve alig több, mint 47 perc.

A nyitódal, a Judas Mind, azonnal visszavisz az Isolate and Medicate korszakába, de itt több réteget is felfedezhetünk. Lágy, melankolikus kezdés, amit súlyos riffek és fülbemászó refrén vált – klasszikus Seether, mégis modern köntösben. Érezni rajta azt a bizonyos sötét energiát, amitől Shaun Morgan dalszövegei egyszerre letaglóznak és felemelnek.

A Try To Heal és a Paint The World már azoknak szól, akik a banda keményebb oldalát kedvelik. Nu metál hatások, masszív gitársávok, és persze Morgan jellegzetes, érzelmekkel teli üvöltése, amitől megborzong a hallgató. De mielőtt elfelejtenénk a banda dallamos oldalát, jön a Semblance of Me, ami finom váltás az alternatív rock területére, és egy kis szusszanást enged a hallgatónak.

A lemez egyik legnagyobb húzása a dinamika. A Beneath the Veil például úgy képes hozni az old-school Seether hangulatot, hogy közben modern csavart ad hozzá. A zenekar mesterien egyensúlyoz a melankólia és a súlyos riffek között, így minden dal egy érzelmi hullámvasút.

De miért éri meg többször végighallgatni? A Lost All Control például elsőre csak egy groove-os szám, de ha jobban figyel az ember, észreveszi a finom árnyalatokat, amikből ez az album építkezik.

Persze nem tökéletes a lemez. A modern rockprodukciós problémák, mint a túlkompresszált dobok és az agyonkevert gitárhangok, néha elveszik a dalok természetes energiáját. A Regret például gyönyörű lezárás lehetne, ha nem éreznénk, hogy a hangszerelés kicsit statikus.

Mégis, a Seether bebizonyítja, hogy képes újítani, anélkül hogy elveszítené önmagát. A The Surface Seems So Far egyszerre reflektál a banda múltjára és nyit új fejezetet. Azoknak, akik szeretik a sötét, érzelmes post-grunge, alternatív rockot, ez egy kihagyhatatlan élmény.

A kérdés viszont felmerül, hogy mennyire sikerült eltalálnia a zenekarnak az egyensúlyt a sötét melankólia és a dallamosság között?

Egy dolog biztos, a Seether mindig tudott egyensúlyozni a sötét, depresszív tájak és a fülbemászó dallamok között. Ez különösen jól érezhető a Beneath the Veil című dalban, ahol a melankolikus kezdés fokozatosan épül fel egy fülbemászó és dinamikus refrénbe, megmutatva a banda két világ közötti egyensúlyát. Ez a kötéltánc most is jól érződik. Shaun hangja, amely egyszerre hordozza a melankóliát és az agressziót, még mindig az egyik legnagyobb erőssége. Ez különösen a Judas Mind és a Illusion című dalokban érződik, ahol a lágy, melankolikus részeket hirtelen intenzív, súlyos üvöltés váltja fel, tökéletesen megragadva az énekes vokális kétarcúságát. A Same Mistakes szinte Kurt Cobaint idéző hatásokat kelt, köszönhetően Shaun Morgan hangjának, amely időnként a Nirvana frontemberének nyers, érzelmekkel teli stílusát idézi. Az Illusion pedig a banda legsúlyosabb oldalát mutatja meg, erőteljes riffjeivel és dinamikus struktúrájával, amely a refrénben féktelen energiává alakul át, miközben a szövegek sötét témákat érintenek.

A lemez stílusában érezhető egyfajta tisztelgés az 1990-es évek alternatív rockjának nagyágyúi előtt, ugyanakkor modern elemekkel is bővül. A Dead on the Vine és a Try To Heal riffjeiben Alice In Chains és a Deftones hatásai is felfedezhetők, de a Seether megőrizte saját identitását, amitől ezek a dalok nem puszta tisztelgések, hanem eredeti alkotások.

Ez egy olyan album, ami időt kér. A The Surface Seems So Far ugyanis nem az a lemez, amit egy hallgatás után teljesen meg lehet érteni. Idő kell hozzá, hogy a rétegek feltáruljanak, hogy a szövegek és az apró zenei finomságok igazán érvényesüljenek. Ez a lassú feltárulkozás tökéletesen tükrözi a dalok sötét és érzelmes hangulatát, különösen az olyan szerzeményekben, mint a Judas Mind, ahol a szövegek melankóliája és a dinamikus hangszerelés egyszerre hat az érzékekre. Ez az album több, mint egy szimpla rocklemez – egy utazás, amely képes megérinteni mindazokat, akik nyitottak a sötétebb érzelmek befogadására.

Ha eddig szeretted a Seether zenéjét, ez az album nem fog csalódást okozni. Ha viszont újonnan fedeznéd fel őket, a The Surface Seems So Far tökéletes belépőpont lehet. Ez a lemez emlékeztet arra, hogy a sötétségben is lehet szépség.