Amerikából jöttem...

Mesterségem címere: Gyógypedagógus

Véleményem szerint azoknak a vajdasági magyar fiataloknak, akik az anyaországban tanulnak tovább a saját anyanyelvükön, százszorta több és csodásabb lehetőségük van bizonyos élmények megszerzésére, mint azoknak, akik hazai felsőfokú intézmények hallgatói. Lehet, lesznek, akik nagyon csúnyán elítélnek majd emiatt, de hangsúlyoznám, hogy ez a saját véleményem, amelyet az interjúalanyom története csak megerősít. Nagy Regina a 2016. évi nyári szünetet egy meseszép helyen töltötte, Minnesotában.

Regina a szegedi Juhász Gyula Pedagógusképző Kar gyógypedagógia szakán tanul, immár harmadéves hallgató. A kirándulásra a következőképpen kerülhetett sor:

– Dióhéjban amit fontos tudni a programról, az elsősorban az, hogy csak és kizárólag magyarországi felsőoktatásban résztvevő hallgatók számára aktuális lehetőségről beszélünk. A Campleaders ügynökség által amerikai hotelekben vagy gyermektáborok különböző feladatköreiben próbálhatod ki magad (esetemben az utóbbiban), legyen szó kisegítő személyzetről vagy gyerekfelügyelő pozíciókról. Miután vége a tábornak, lehetőséged nyílik utazni szerte az Államokban, amerre csak szeretnél. Repülővel, busszal, autóval. Bármivel. Eddig több mint 7000 bátor hallgató vágott neki a nagy kontinensnek, de legyünk őszinték, ha elmész egy új helyre, és egyből a wifi után érdeklődsz, ha félsz nyitni új emberek felé, ha nem vagy önálló, és csapatban sem nagyon tudsz dolgozni, ha a kihívásokkal nehezen küzdesz meg, ha visszahúzódó, félénk vagy, akkor inkább maradj otthon. De ha ki szeretnél törni a buborékból, valami izgalmasra vágysz, olyat csinálnál, amit még ezelőtt soha, ha reggel úgy keltél fel, hogy ma megváltoztatod az életed, nem zavar, ha egy hétig szivárványszínű a hajad vagy talpig lisztben úszol egy este után, akkor élj a lehetőséggel!

Ne ijedjen meg egyetlenegy kedves olvasóm sem, Regi egészen végig ilyen őszintén válaszolt a kérdéseimre. Bizonyos részeknél lehet, hogy lesznek olyanok, akik Oravecz Nórát látják majd a szemük előtt. (Legalábbis nekem egyből ő jutott eszembe).

Ha nem vagyok túl indiszkrét, mennyibe fájt mindez neked?

Elsőéves jelentkezőként hozzájárulsz a repülőjegyedhez; egy jelképes összegről beszélünk. Visszatérőként már a táboroddal egyeztek meg a juttatásokról. A Campleaders honlapján minden információt meg lehet találni, ha nem, az elérhetőségeik is fel vannak tüntetve. A nem hivatalos válaszom pedig az, hogy amit ott adtak/kaptam/szereztem, igazából megfizethetetlen. Bár meg lehetne venni azt a tömérdek érzelmet, tapasztalatot, ismeretséget, kalandot, amit egy ilyen utazás alkalmával kap egy ember…

Egyszerű hétköznapi munkát végzett, megalázkodott, eltűrt és örült. Vagyis élete értelmét a mosodai munka és a takarítás képezte.

Hogyan viselted az otthontól, családtól, barátoktól való távollétet?

Valójában az motivált, és mondhatni, a célom az volt, hogy megtudjam, milyen érzés messze lenni a szeretteimtől és az, hogy tudjam, mit vált ki belőlem, ha csakis magamra vagyok utalva. Végül az egész nyaram úgy alakult, hogy telis-tele volt olyan helyzetekkel, amikor tényleg életbe lépett az a szabály, hogy „oldd meg magad”! Se a szülők, se a barátok, se a táborban megismert emberek nem tudtak segíteni, csakis magamra számíthattam. Akik számítottak, tőlem nagyjából tízezer kilométerre voltak. Elveszítettem az amerikai bankkártyámat, emiatt módosult a tábor utáni utazási tervem, megkaptam egy ritka vírust, amely nagyon lassú lefolyású, és a mai napig tart, az új bankkártyám mágnese az utolsó, Amerikában töltött estémen elromlott, és gondolhatjátok, nem 2 dollár volt még a számlámon, és hasonló dolgok… Húztam a szám szélét, nehezen viseltem, sőt volt, hogy szenvedtem is a fájdalomtól. De végül egytől egyig minden problémám megoldódott. Amitől előtte féltem és nem mertem, ma már nem jelent akadályt. Büszkeséggel tölt el, mert megcsináltam, megcsináltuk! Persze az utazás része maga a Kánaán volt. Volt szerencsém betekinteni Chicago, Boston, Niagara és Washington ámulatba ejtő világába.

Arra a kérdésemre, hogy valójában hogyan élte meg az események sorozatait, maguknak a városoknak a látványát, azt a választ kaptam, hogy mindezt nem lehet átadni sem képek, sem pedig szavak formájában. Ez az írás inkább egy próba, egy ösztönzés, mintsem egy ténylegesen átadható élménybeszámoló.

– Csak érezni akartam azt, amit az amerikaiak érezhetnek nap mint nap. Volt, hogy beültem reggelizni; bacon, tükörtojás, narancslé, amerikai palacsinta, juharszirup, porcukor. Mi kell még?! A búcsúzás reggelén nem tudtam, mit szeretnék. Nem mintha lett volna választásom, de mégis. Hiszen ha az égiek is úgy akarják, akkor hamarosan gyógypedagógus leszek, csodák csodájára pedig pont egy Minnesota államban elhelyezkedő, fogyatékkal élő gyermekeket foglalkoztató táborba kerültem, így a szívem-lelkem tele volt a kezdetektől fogva ezzel a jóleső, mélyről jövő boldogsággal.

Zárásként ha azt kérdezném, mi az, ami hiányzott, és mi az, ami nem, mert odakint is ugyanolyan volt, mint idehaza, Magyarkanizsán vagy akár Szegeden, mit mondanál?

– Nem lehet összehasonlítani még a fákat sem, de arra a kérdésedre, hogy mi hiányzott a legjobban, azt kell válaszolnom, hogy az édesanyám ölelése és a húslevese, valamint a barátaim, akik egyben a családom is.