A karácsonyra már nem aktuális visszaemlékezni, az újévvárásra pedig eleve nehéz. Éppen a napokban álmodtam azt, hogy még mindig az új évet várom. Az óta az éjszaka óta végleg szétrobbantak az eddig összeillesztett emlékek, szerteszálltak a valóság és a képzelet között, úgyhogy így már tényleg nehéz lenne megmondani, mi is történt akkor és ott… Nem azért, mert annyira részegen zuhantam át 2014-be, hanem inkább, mert a brit világból több hónap után először a tavalyi év utolsó napjain látogattam el Európába. Régebben írtam már arról, hogy ez a nép annyira különcködik, hogy uniós létükre sem tekintik magukat európaiaknak, illetve az országukat Európa részének: vannak ők, meg a többi a túlparton. Talán van is ebben valami.
Mintha a múltba tértem volna vissza. Nem úgy, hogy vissza oda, ahonnan a múltkor elmentem, hanem mintha tényleg időutaztam volna, valami olyan időbe, ahol már nagyon régen nem jártam. Ezt éreztem, amikor kihajtottunk a berlini reptérről, pedig nem ökör- vagy szamárháton baktattunk be a városba, szóval, nem volt semmi sem kevésbé high-tech, mint Cardiffban.
Eddig a Szeged–Újvidék tengelyt jelöltem körbe mint kulturális és evolúciós területemet. Az abba a zónába eső házakat, vizeket, füveket és fákat egynek, egy egésznek, az én egészem részeinek tekintettem. Ami ott kinőtt, az belém nőtt, és ami ott leomlott, az belém omlott. Bárhol jártam, ahhoz mérten léptem kisebbet vagy nagyobbat, ahogy Újvidéken tanultam meg lépkedni, járni. Ezért először a pesti mozgólépcsők is nagyon megijesztettek, a brit sávváltozás pedig egyértelmű veszélyt jelentett. De aztán megszoktam, vagyis pontosan úgy csináltam mindent, mint Hegyesen, csak fordítva, és így rendben is volt. Az itteni működés hozzám viszonyított fordítottságát bizonyítja az is, hogy a BBC modern Sherlock Holmesa előbb Cariffban ténykedik, aztán minden előzetes hír nélkül Szerbiában találnak rá. Hát, ez az én történetem visszája.
Szóval, addig-addig ferdítettem a valóságot, amíg teljesen ki nem fordult, és minden rendbe jött. Ezek után vissza a kontinentális területre, a valódi valóságba, Európába. Berlin, a város, ahol az életemből eddig négy napot töltöttem, azt az érzést kelti bennem, hogy otthon vagyok, hogy az emberek az utcán akár a lovtyenáci vagy a feketicsi ismeretlen ismerősök, hogy nem tudok róluk semmit, de ahogy jönnek-mennek, azt pont úgy csinálják, mint ahogy én csinálnám. De én most nem megyek velük, csak nézem őket, és tudom, hogy nem lehet, hogy egész Európa, de mégis úgy érzem, hogy egész Európa az én otthonom, hogy hirtelen az ezerszer körbepisált Vajdaság szagát érzem itt is, és azt, hogy itt máris minden sokkal természetesebb és érthetőbb, mint a szigeten, ahol még hónapok után is maradt egy réteg idegenség. És ez nem azért van, mert a forgalom, vagy a szocreál, vagy a német (ami éppenséggel nem érthetőbb), vagy a petárda meg a cigizés a kocsmában, hanem valami olyan kötődést érzek, ami nem is létezik, ami elmúlt, elpusztult, meghalt, és amit érzek, és amit az Európán túli Európában nem.
És kicsit túlzásba is viszem, semminek sem engedem, hogy érdekes és új legyen, hiszen nekem minden, ami itt van, normális, úgy csinálok, mintha a Telecskai-dombok hullámzó íveléséről mintázták volna a Brandenburgi kaput. Mintha a szabadkai szemétdombról érdekesebb lenne a kilátás, mint a német parlament kupolájából stb.
Aztán elkezdődik az új év, a UK-ben még mindig a karácsonyról beszélnek, nehezen lohad az ünnepi láz, ebben a kulturális hagyományban elég hasonló a US-stílushoz: karácsony előtt egy hónap vásárlás, aztán egy hónap még nagyobb vásárlás, aztán rohanás vásárolni, ordibálás, reklamálás, őrület… A nagy evés mindent lenyugtat, oldalas, szalonnába tekert kolbász, pulyka…, közben ajándékbontás a Jézuska nélkül (itt Father Christmas pakolja meg a zoknikat is és a fa alját is), maradékevés, ajándékevés… Aztán egy hónap fogyókúra. Igaz, itt nincs egy hónapos hivatali munkaszünet, mint Szerbiában, azért itt is eltart, mire a karácsony szelleme végleg eltűnik, és minden a helyére áll.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá