A DÁNIAI KÉZILABDA EB MORGÓJÁRA

A januárban megtartott kontinensbajnokság leginkább abban különbözött a közelmúlt versenyeitől, hogy Dániában zajlott le, ugyanis az utóbbi két évben, legyen szó akár férfi-, akár női kézilabdáról, a szervezés jogát rendszerint Szerbia kapta meg. Sajnos ez a különbség látványosan meg is mutatkozott a szerb sasok hozzáállásán, emellett hiányzott a húszezres szurkolói támogatás meg az enyhe bírói hátszél is. A felkészülési időszakban még optimista nyilatkozatot adott az újvidéki TV riporterének Vladan Matić, az újonnan kinevezett edző, méghozzá nem is akárhogyan, hanem ékes magyar nyelven. Ezzel máris bebizonyította, hogy nem hiába töltött el egy egész évtizedet Magyarországon, és ebből kifolyólag ugyanúgy, vagy még jobban szót értett volna a magyar különítménnyel is. Nagy valószínűséggel mindenki jobban járt volna. Saját kiválasztottjaival azonban szerbül és meglepően nyugodt hangnemben közölte hasznos utasításait, de beszélhetett volna bármely más nyelven is, mert a felkapott szólóénekesként viselkedő sztárok általában az ellenkezőjét valósították meg a pályán. A csapatszellem annyiban merült ki, hogy time-out alatt biztatták egymást, de ezután alig több összjátékot láttunk tőlük, mint mondjuk egy tenisz párosmérkőzés során. Mindennek ellenére az első akadályt sikerrel vették, de csakis Darko Stanić egyéni alakításának köszönhetően, aki egymaga átjárhatatlan akadályt képezett a kapuban. Tizenhét hárításával még csatártársait is olyannyira meglepte, hogy azok hálából összehoztak néhány gólt az ellenfél kapuja előtt, és 20:19-es végeredménnyel begyűjtötték első, egyben utolsó pontjaikat. Pedig nem lebecsülendő alakulat állt szemben: a jó képességű lengyel gárda, amely később hajszállal maradt le az elődöntőről, és a 6. helyen végzett. Azután jöttek az oroszok, ami így eléggé félelmetesen hangzik, de valójában felfiatalított, nagyon is verhető sereggel érkeztek erre a csatára. Az első játékrészben még sikerült úgy-ahogy tartani velük az egyensúlyt, a második félidőre azonban a szerb legények Bobby Fischer mintájára, jó néhány perc késéssel jelentek meg a küzdőtéren, legalábbis lélekben. Testben viszont kénytelenek voltak kijönni az öltözőből, és ez meg is pecsételte sorsukat. A meccs végére látszólag összekapták magukat, de akkor már nem tudták kivívni sem a döntetlent, sem a spanyol bírók rokonszenvét, de még Stanić eddigi önfeláldozó teljesítményét sem. A kegyelemdöfést a harmadik fordulóban meg éppen a Karabatić-fivérek által vezetett franciák adták meg, amikor kapusaink már nem párducként, hanem inkább lajhárként, unott mozdulatokkal kotorták ki egyre gyakrabban hálójukból a labdát, és legfeljebb csatáraink hasonlítottak macskafélére, mégpedig fogatlan oroszlánra. A Kielben vidámabb napokat megért Marko Vujin például a szünetben ugyanazt tette, amit az érzékenyebb szurkolók a képernyő előtt már rég megtettek: elsírta magát. Másik két vetélytársunknak nem okozott különösebb nehézséget kiszámítani, hogy a lengyelek kétgólos győzelme esetén mindketten a középdöntőbe menetelnek. Persze, dőreség lenne bárkit is vádolni a szerb csillagok széthulló fellépése miatt, mert a befejezés felé közeledve már főleg azon járt az eszük, hogy melyik géppel is induljanak haza.

Érdekes módon, akadt olyan csapat, amely viszont egyetlen győzelem nélkül is tovább jutott, lekörözve ezzel az olasz focistákat, akik ugyanígy nem nyertek, de legalább nem is veszítettek az 1982-es VB csoportküzdelmei során. Nagy örömünkre most épp a magyar fiúk vittek véghez hasonló haditettet, méghozzá eléggé szorult helyzetben. Ugyanis fél Skandináviával meg kellett birkózniuk, nevezetesen a szinte hazai környezetet élvező Izlanddal és Norvégiával, „lazításként” pedig az aktuális világbajnok Spanyolországgal. A két előbbi országgal szemben végül példás küszdőszellemmel és némi szerencsével sikerült döntetlent kiizzadni, ami elegendőnek bizonyult az utolsó hely elkerüléséhez. Ennek köszönhetően a második körben megtáltosodtak a vitézek, minden elképzelésük bejött, minek köszönhetően Macedóniát 31:25-re lelépték. A hattyúdal sajnos rövidre sikerült, következtek ugyanis a valóban hazai pályán fellépő dánok, mire a magyar betyárok az ostor helyett már eleve a fehér zászló nyelét markolták meg, a legnagyobb szégyen pedig a zárómeccsen érte őket. Nevezhetjük történelminek is ezt a találkozót, nemcsak azért, mert egy osztrák-magyar mérkőzésre 1867 és 1918 között csak úgy kerülhetett volna sor, ha egy ellenfelet is állítanak a monarchia válogatottjával szemben, hanem inkább azért, mert Magyarországnak az elmúlt három évben nem sikerült veszítenie ennyire aluljegyzett csapattól. mint a férfi kézilabdában ritkán jeleskedő Ausztria. Egyetlen vigaszunk talán az lehet, hogy osztrák oldalon a legeredményesebb játékost Szilágyi Viktornak hívják. A magyarok lebőgését nem indokolja a gólerős Ancsin Gábor hiánya az utolsó mérkőzésen, de még a világ egyik legjobb játékosának, Nagy Lászlónak a sérülése sem, akinél a válogatott orvosa január elsején pontosan három hét alatt gyógyuló sípcsontrepedést állapított meg, de valószínűleg csak régi baja újult ki, amikor is a Barcelona tagjaként két évig visszautasította a magyar szövetségi kapitány meghívásait. Nagy, nevéhez méltóan, nagyon hiányzott a felállításból elől-hátul, persze nem olyan értelemben, hogy Laci hátsó felére is szükség lett volna bármihez, hanem a védelemben ugyancsak űr keletkezett a kétméteres, megbízható tartópillér helyén, nem beszélve a bivalyerős átlövéseiről a pálya túlsó végén. Mindent összegezve ráfoghatjuk, hogy a legénység nem túl dicséretes mérleggel ugyan, de teljesítette az alapvető elvárást, és a 8. helyen zárta az idei seregszemlét.

A környező államok közül egyedül Horvátország küzdötte be magát az élbolyba. A csapat magabiztos játékkal csatlakozott az Európa-bajnok dánok, a világbajnok spanyolok és az olimpiai aranyérmes franciák előkelő társaságához. A helyosztókon végül nagyon szoros vereségeket szenvedtek, így hosszú idő után lemaradtak a dobogóról. Emiatt kissé felforrt a horvát edző feje, és a sajtótájékoztatón megvádolta a szervezőket, hogy két hét alatt összesen három helyszínre irányították őket, és emiatt szinte nem maradt idejük pihenésre. Na már most, ha futólagos pillantást vetünk Dánia térképére – Grönlandot meg a Feröer-szigeteket ezúttal szerencsére elhanyagolhatjuk –, akkor rögtön rájövünk, hogy Slavko Goluža kereshetett volna meggyőzőbb kifogást is. A bronzérem így sem került érdemtelen nyakakba, a spanyolok gazdagíthatták fémgyűjteményüket, miután 29:28-ra verték Horvátországot.

Az utolsó napon aztán tizennégyezer, piros mezben pompázó szurkoló úgy préselődött össze a nézőtéren, akár a heringek, de nem azért mert Herning városában tartották a döntőt, hanem főleg azért, hogy kedvenceiket támogassák a címvédésben. A velük szemben felvonuló gall hősök viszont sokat nézhették a kézilabdával egy időben zajló, műkorcsolya EB közvetítéseit Budapestről, ugyanis ezen a vasárnapon valóságos gálabemutatót tartottak, zsonglőrködtek, jól irányított bombákat lőttek ki, eldugták a labdát, sőt néha piruetteztek is. Szegény Landin többnyire csak dermedten figyelte a füle mellett elsüvítő lövedékeket, pedig éppen őt kiáltották ki az egész torna legjobb kapuvédőjének, és nem is érdemtelenül, hiszen az előző napokban nemcsak hárította, hanem néhányszor két kézzel megfogta a háló felé tartó ágyúgolyót. További érdekesség, hogy a döntőben ugyanazok a spanyol játékvezetők osztották az igazságot, akiket a szerbek eléggé elmarasztaltak az oroszok elleni vereség után, most viszont nem érhette őket semmilyen vád. Igaz, ezúttal a hazaiakon a bírók jóindulata sem segített volna, mert a franciák megmutatták országnak-világnak, hogyan kell lehengerlő játékkal elejét venni mindenféle mesterkedésnek. Mellékesen még a svédek 20 éves rekordját is fölényesen, héttel túlszárnyalták a döntőkben dobott gólok számát illetően. A végeredmény:

DÁNIA–FRANCIAORSZÁG 32:41 (16:23)

Nekünk meg kárpótlásul annyi maradt, hogy a karosszékből élvezzük végig a nagy négyes elszánt, látványos küzdelmét az érmekért, ráadásul hazánk fia, vagyis Nikola Karabatić

érdemelte ki a legértékesebb játékosnak kijáró díjat. Na meg a reményünk is életben maradt, hogy a jövőben azért még szemtanúi lehetünk olyan hatalmas sikereknek, mint a tavalyelőtti szerb Eb-ezüstérem, valamint a magyar negyedik hely a londoni olimpián.

Képgaléria: