A kiadók könyvelőinek és a csakis pénzben gondolkodó menedzsereinek legőszintébb rácsodálkozása, avagy megbabonázott emberek lelkesedése a délszláv interneten

Homérosztól a világhálóig: nincs, ami nincs, és nincs, ami között ne volna összefüggés. Ha azt a mosóport például másképp hívták volna a hatvanas években, akkor ma Zagornak is más lenne a neve. Branislav „Bane” Kerac, a neves újvidéki képregényrajzoló, Billy the Pljuc megalkotója pedig csak röhög a markába. Persze, nyugodtan teheti, hiszen ezeket a történeteket elsősorban a saját szórakoztatására találta ki és rajzolta meg. Ha pedig rajta kívül más is tud nevetni mindezen, az már csak generációkon átívelő pozitív hozadéknak tekinthető.

„Tegnap este elment a kedvem… kár, hogy nem mentem utána.”

(A Facebook ismeretlen bölcse)

Nem tudom, a Képes Ifi mai olvasói közül hányan ismerték fel Billy the Pljuc múlt héten megjelent kalandjának egyik mellékszereplőjében a tábortűz mellett ücsörgő, gyermek Zagort, de – felettébb sajnálatos módon – tartok tőle, hogy nem túl sokan. Tény ugyanis, hogy a darkwoodi erdő hőse, az olasz Bonelli cég sorozatának főszereplője a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben, amikor Billy the Pljuc történetei is rendszeresen megjelentek, sokkal népszerűbb volt, mint manapság. A régi Jugoszláviában gyakorlatilag nem lehetett úgy felnőni, hogy az ember, ha szerette, ha nem, ne ismerte volna Zagor alakját. „Duh sa sekirom!” Vagy egy másik nyelvi közegben: „Duh sa sjekirom!” Olvastuk órán, kis- és nagyszünetben, a pad alatt és vastag tankönyvek belsejébe süllyesztve, vagy a színes védőborítóval füzetnek álcázva, le is buktunk vele néha – ilyenkor tanáraink olvasták tovább; olvastuk otthon, az utcán, buszon és sínbuszon, tanulás előtt, tanulás közben, tanulás helyett…

Ajax is lehetett volna, mégsem az lett

Zagor akkoriban valóságos őrület volt, főleg az általános iskolák felső tagozatain, de a gimnáziumban, a középsuliban is (no jó, az egyetemen már kezdtük szégyellni, hogy ha ilyesminek az olvasásán értek bennünket, be kellett ahhoz fejezni, meg kellett szerezni a diplomát, hogy az ember legyen annyira érett, hogy felismerje: ez úgy jó, ahogy van, úgy hiteles, ahogy van, nincs ezen semmi szégyellnivaló…), pedig a sorozat – mondjuk, valamikor ott a nyolcvanas évek közepe táján – már nagyjából huszonötödik esztendeje jelent meg olasz eredetijében. Ennyi idő alatt pedig nagy általánosságban az ilyen szériák már rendszerint kifutnak, elnyűttekké, unalmasakká válnak, az újabb generációk igényeinek sem felelnek meg, és hát a kiadók is annyi bőrt nyúznak már két vagy két és fél évtized alatt a főhőseikről, hogy nem nagyon marad már rágnivaló rajtuk. A rinocérosz hét bőre! (De ehhez meg már színházba kellene mennünk… Hagyjuk hát!)

Zagor érdekes módon mégis túlél. Szinte mindent! Máig is folyamatosan megjelenik, kultusza pedig valami hihetetlen módon terjed tovább…

Ha egy kis ideig így megy tovább, hát bizony, még az ükunokáink is olvasni fogják…

Sergio Bonelli (1932–2011), az akkor még fiatal, a húszas éveit taposó forgatókönyvíró, tele tervekkel, ötletekkel, elképzelésekkel, ideálokkal, 1960-ban ismerkedett meg a nálánál három esztendővel idősebb Gallieno Ferrivel, az ugyancsak kezdő, de szakmai körökben már ismert és igencsak perspektivikus rajzolóval, akivel rekordidő alatt nagyon gyorsan összebarátkozott. Olyan kiválóan egymásra találtak, hogy a következő évben már együtt is kezdtek dolgozni Zagor alakján. A főhős nevének írásmódján sem kell sokat alakoskodnunk: ez ugyanis lényegében a Za-gor Te-nay rövidült formája. Annyit jelent: „a szekercés szellem”, „a baltás szellem”. Már a kezdeti időkben feljegyezték róluk, hogy Sergio Bonelli az antik görög mitológiai hősök nyomán eredetileg az Ajax nevet szánta főhősének, amit, ugye, magyarosan – fonetikus átírásban – Aiaszként használunk.

„Hogyha tehát nékem zsákmányt ad a büszke akháj nép,

mely lelkem kedvére való s föl is ér a leánnyal –

hogyha pedig nem ad, én veszem el, magam elmegyek érte,

vagy tiedet vagy az Aiászét; vagy akár Odüszeuszét,

megfogom és viszem én: s akihez megyek, az haragos lesz.

Csakhogy minderről később majd újra beszélünk:

most föl! a barna hajót vontassuk az isteni vízre,

rakjunk rá evezőst eleget, hordjunk hekatombát;

aztán ő maga is, Khrűszész széparcu leánya,

lépjen föl, s legyen egy vezető, ki tanácsbeli férfi,

Aiász, Ídomeneusz, vagy az isteni fényes Odüsszeusz,

vagy te, te Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön,

engeszteld meg a Messzelövőt, áldozva, irántunk.”

(Homérosz: Iliász – Devecseri Gábor fordítása)

Homérosz Iliászának két Aiasz nevű szereplője is van; ez is egy izgalmas téma, de erről majd máskor…

Sergio Bonelli a névadásnak ezt a lehetőségét akkor vetette el, amikor rádöbbent, hogy létezik egy Ajax nevű mosópor is!

Márpedig egy képregényes szuperhőst mégsem nevethetnek egy mosóporról, ez képtelenség volna, gyorsan már megoldás után nézett…

Long live meteorrulett

Amikor Zagor első kalandjai megjelentek, Branislav „Bane” Kerac, az újvidéki képregényrajzoló, Billy the Pljuc megalkotója még csak ugyanolyan nyolc-kilenc éves forma kiskölyök volt, amilyenként később ő a saját sorozatában a meteorrulett mellékhatásaitól sújtott, sráckorú szekercés szellemet megrajzolta. A kör ezzel persze még távolról sem zárult be, sőt, a kígyó sem játszadozik időközben a saját közmondásos farkával, amelybe még bele is kellene harapnia… No, ez volna aztán még csak az igazi akrobatamutatvány! A macska beszappanozásával meg igazán várhatunk egy kicsinykét… Sőt, még a majom is nyugton marad, ma nem pofozza fel senki sem! Már csak azért sem, mert Keracra egyébként is jellemző, hogy különböző, más történetekből, más sorozatokból ismert képregényhősöket emel be a saját alkotásaiba. Mintegy idézetként. Vagy parafrázisként. Egy-két képkocka erejéig feltűnik hát nála Zagor is, a háttérben, mintegy árnyképként elsuhan Spider-Man, a Pókember, vagy a kép sarkában belovagol Comanche, akinek a nevét persze mi még a régi szerb, sőt akkoriban még valójában szerbhorvát, illetve horvátszerb kiadásokban úgy olvastuk, hogy Komanča. De ugyanígy vannak történeteinek a valós életből vett hús-vér szereplői is, mint például a Deep Purple hard rock zenekar legendás felállásának tagjai, Ian Gillan (ének), Ritchie Blackmore (gitár), Jon Lord (billentyűs hangszerek), Roger Glover (basszusgitár) és Ian Paice (dob, ütőhangszerek). Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy Bane Kerac számára semmi sem szent, képes az irónia tárgyává tenni bármit, amin – mondjuk: ő maga – nevetni tud. S feltételezi róla, hogy nevettethet is vele…

Talán éppen ezért van, hogy Bane Keracról úgy tartják, a saját kedvtelésére, mintegy hobbiból rajzolta meg Billy the Pljuc történeteit, amelyek 1980 és 1990 között, ha nem is rendszeresen, de folyamatosan megjelentek a két újvidéki kiadóház, a Dnevnik és a Forum gondozásában. A sok-sok szép emlékű kiadványban: Strip zabavnik, Spunk novosti, Spunk, Stripoteka…

No igen, és akkor persze még a Gornji Milanovac-i Dečje novine is befigyel még ebbe a felsorolásba a maga lapjaival, képregényes kiadványaival, úgy is mint: Ju strip magzin, Eks almanah…

Mások bezzeg…

Valóságos őrület megy immár több esztendeje a délszláv interneten. Emberek gyűjtenek, csereberélnek, felajánlanak és elfogadnak, postáznak és átvesznek, szkennelnek, képfeldolgoznak, csomagolnak, tömörítenek, töltögetnek fel s alá mindenféle tárhelyekre/tárhelyekről. Emberek, pusztán csak lelkesedésből, szeretetből, rajongásból elvégeznek egy teljes bibliográfiai feltáró jellegű munkát…

Mások bezzeg ilyenkor európai uniós pályázatokat fürkésznek, költségvetést tervezgetnek, hangzatos projektumleírásokat fogalmaznak, űrlapokat töltögetnek, amíg övsömör nem képződik rajtuk mindettől…

Ehhez képest itt megmozdul egy régió, jönnek ezek a régi jó… balkáni emberek… sokat ugyan nem kérdeznek, de odapottyannak a számítógép mellé, digitalizálnak és megosztanak, s ma már napestig lehetne sorolni a példákat, hogy a régi Jugoszlávia képregénypiacáról mi minden válik folyamatosan elérhetővé. Egyik napról a másikra! Hihetetlen kincsek, amelyekről én például nem is képzeltem volna, hogy rajtam kívül másnak is jelentettek volna bármit is a maguk idejében…

Egy őrült, megbabonázott világ nyílik meg előttünk, amikor felütjük ezeket a honlapokat. A szkennelgetők, a feltöltögetők, a gondozgatók és a moderátorok között pedig rendre felbukkan egy-egy Attila, egy Miklós, egy Zsolt, vagy egy Horváth, esetleg egy Mészáros vezetéknevű… Szóval mindebben ráadásul még mi, vajdasági magyarok is alaposan érintettek vagyunk. Persze, így jó ez, ahogy van, nehogy már megszólja őket bárki is ezért, hiszen mi is teljes értékű részei/részesei voltunk a maga korában ennek a pezsgő világnak, felesleges, no meg persze hülyeség volna bármit is megtagadnunk belőle.

Jut eszembe, hogy régen például az volt a szokás, hogy az év közben el nem adott, felhalmozódott, a terjesztésből visszaküldött úgynevezett remitendakészleteiket a kiadók nyaranta ismét terítették a tengerparton. Tudták ugyanis, hogy úgyis odamegy mindenki pihenni… Ha pedig valamikor, hát a nyaraláson, szabadságon lesz aztán végképp idejük a szocialista önigazgatású néptömegeknek képregényeket olvasni, és bizony, ilyenkor a pénztárcák is sokkal nagyvonalúbban nyíltak, s ha netán év közben kopogtatta volna bárki is a fogához a garast, ütemesen, ritmusos lüktetéssel, Papa Roach was a Rolling Stone, a pihenésre szánt napokban mégis sokkal könnyebben/könnyelműbben számolta le a vételárat.

Emlékszem, a múlt század nyolcvanas éveiben nyaranta még gyakorlatilag ki voltak tapétázva a tengerparti trafikok kirakatai a kincseket érő képregényekkel. És úgy készültem én is mindig, minden évben, amikor a szüleimmel, az iskolával, szervezett csoportokkal, a szakszervezettel a tengerre mentünk, hogy ha év közben elmulasztottam valamit, hiányzott egy-két szám a kedvenc sorozataimból, Lunov Magnus Strip, Strip Zlatna serija… akkor azokat ott még majd beszerezhetem.

Most mindez szépen lassan teljes kínálatában elérhetővé válik az interneten is. Az egyes honlapok, különböző világhálós fórumok vannak ma már ugyanúgy kitapétázva a régi képregényborítókkal, képregénycímlapokkal, mint gyermekkorom szép emlékű nyarain a tengerparti trafikok kirakatai. Megbabonázott emberek lelkesedésből, szeretetből, rajongásból, időt és energiát nem kímélve elvégeznek egy teljes bibliográfiai feltáró munkát, egyeztetnek, segítenek és kiegészítenek. Mert persze nincs meg és nem is lehet meg mindenkinek minden a régi kiadványok közül… De olvasók és látogatók, fel- és letöltögetők (ki)segítik, kiegészítik egymás munkáját, szabadidős tevékenységét, s így áll össze végül a teljes gyűjtemény. Listákat írnak, címekkel, dátumokkal, kiadókkal, szerzőkkel, s ha valaki eltéveszt egy dátumot, „nem, a Zagornak ez a része nem ekkor, hanem emekkor jelent meg”, „három nappal később”, „két hónappal korábban”… Szóval összességében elképesztő, hogy mi folyik képregényfronton a délszláv, vagyis az ex-YU interneten.

Így találkozik hát manapság már újra Billy the Pljuc és Za-gor Te-nay most az interneten, a világháló sötét rejtekében (miféle Darkwood?!…), és így élnek túl együtt nemzedékeket, generációs különbségeket és ízlésficamokat, a kiadók könyvelőinek és a csakis pénzben gondolkodó menedzsereinek legőszintébb rácsodálkozására… Hát hány bőre van ennek a rinocérosznak?! (Majd színházba kell mennünk megint ahhoz is, hogy egy szép napon ezt a rejtélyt felfejtsünk…) Közben pedig csak abban reménykedhetünk, hogy a meteorrulett újabb fordulójában nem mi maradunk – a hullócsillag alatt.

Képgaléria: