„We are all here my friends
Alive and spaced but all so beautiful”
Pontosan 2008. november 21-én volt legutóbb, hogy a Monster Magnet megörvendeztette a budapesti klubközönséget egy újabb koncerttel. A helyszín a régi Wigwam, mint 6 éve, csak a neve időközben Club 202-re módosult. Mivel az új tulaj miatt az akkreditáció beszerzése lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, így önköltségből, de mégis baráti 4900 forintért be is tudtam szerezni a jegyet. Vétek lett volna kihagyni egy ilyen lehetőséget, főleg, miután sikeresen lemaradtam a banda mindkét legutóbbi fesztiválos fellépéséről Magyarországon. Azért ők inkább mégis klubban szónak a legfaszábban, így nem csüggedtem.
Még pont sikerült magamhoz képest időben befutnom, bár így is az első előzenekar, az Ozone Mama produkciójának kb. felére sikerült megérkeznem. Amíg ment az idő a szokásos ruhatáras vacakolással, valamint a kihagyhatatlan sörök beszerzésével, volt időm kicsit bele is hallgatni a zenébe. Viszonylag friss, pár éves, pörgős rock ’n’ roll bandáról beszélünk, kellemes, tipikusan nyári fesztiválos muzsikáról. Ha tehetem, egyszer feltétlenül megnézem majd őket egy önálló koncerten is, feelingesek, lelkesek. Náluk jobb előzenekart nem is választhatott volna a Magnet, Székely Marci és csapata ugyanis szintén elég nagy rajongó, mintegy tisztelgésként még némi Powertrip-szövegrészletet is becsempésztek a saját repertoárjuk közé. Utánuk a japán Church of Misery doom metal csapat következett, akiket kicsit oda nem illőnek éreztem zeneileg pont két ennyire más jellegű banda közé. A színpad előtti küzdőtér csak szép lassan kezdett megtelni, de még a műsor közben is könnyedén lehetett közlekedni, elég szellősen álltak az emberek. Pár arcról le is rítt, hogy ők is először látják a kissé szürreális, hosszú hajú, trapézgatyás japánokat, viszont olyanok is szép számmal akadtak, akik pont miattuk látogattak el a Fehérvári út 202.-be. Kis segítséggel megtudtam, hogy legtöbb szám főleg a Houses Of The Unholy c. albumokról szólt, valamint pár elhangzott a friss Thy Kingdom Scum korongról is. Az énekes, Fukasawa Hideki, bár nem tartotta nagyon a verbális kontaktot a közönséggel, de bőszen hajlongott, himbálta magát előre-hátra, látszott, hogy ő is elfogyasztotta mára a magáét. Ahhoz képest, hogy nem teljes telt házzal játszottak, rendesen kitettek magukért.
Dave Wyndorf és bandája nem sokat tököltek, egy rövid felvezetés után kb. fél 11-kor felcsendültek az I Live Behind the Clouds nyitóakkordjai. Még közelebb húzódtam az egyre népesebb tömeggel a színpadhoz, egyből rá is markoltam a deszkákra, mintegy bebiztosítva magam. Bár a zenekar nemrég tagváltáson ment át, de a frontember örök és elpusztíthatatlan, bár már az 58.-at tapossa, mégsem látszik többnek egy erős harmincasnál. Még mindig úgy néz ki, mint maga az öreg ördög két keréken, időtlenül, markánsan és karizmatikusan, mintha az évek egyáltalán nem számítanának. Lassan elkezdtem bólogatni a zene ütemére, szinte fel sem fogva, hogy pontosan előtte állok, mintegy kéznyújtásnyira. A lassú hömpölygést a gyorsabb tempójú Last Patrol követte, a legfrissebb stúdiólemez címadó dala, mely már kissé felrázta a közönséget, az ördögvillák is előkerültek a farzsebekből. Jó hangulatban csordogáltunk tovább, belefeledkezve a pszichedelikus háttérvilágításba ismét kicsit lassabb vizekre eveztünk a Three Kingfishersszel, majd a Paradise első taktusait meghallva már-már önkívületi állapotba kerültem. Különösen erős dalról van szó, élőben csak még szebben, még tisztábban szólt Dave hipnotikus éneke. Kissé felbátorodva immár én is kivettem a részem a dalolásból, az első sor már együtt himbálódzott harmonikusan, békésen. Hallelujah, ’we got music and mirth and we got peace on this earth and I’m certain we all can get along’, majd a Mindless Ones, ahol már úgy istenigazából beindult az őrjöngés. Kezek a magasba, öklök a magasba, ordítás, közben folyamatosan dobolom az ütemet a színpad deszkáin, kezdtem istenesen kivetkőzni magamból. Dave „Istencsászár” Wyndorf egy ízben tanúbizonyságot is tett arról, hogy még mindig annyira zseniális karizmával rendelkezik, hogy egyetlen kézmozdulattal sikerült lecsendesítenie a közönségét, egy pisszenést sem lehetett hallani, amíg nem emelte fel ismét a kezét: most! Kistányérnyi pupillákkal bámultam vissza rá, áhítattal megérintettem a cipője orrát, a vigyora alapján szerintem jól szórakozhatott azon, hogy milyen vallásos áhítattal szemlélem minden mozdulatát. Időtlen és gyönyörű, nem tudok rá jobb szavakat. A következő két szám (The Duke (of Supernature) és End of Time) után egy lassabb átvezetés következett, észrevétlenül folytunk bele az album és egyben a koncert záródalába is: Stay Tuned. Tökéletes lezárásnak tűnt egy tökéletes este befejezéséhez, mégis azért mosolyogtunk mind a bajszunk alatt: tudtuk, lesz még ráadás. Mikor már úgy üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért, követelve még többet, egyre hangosabban skandálva a banda nevét, míg végre visszatértek közénk. A best of programra vágyóknak egykettőre fülig szaladt a szája, mivel a banda minden felesleges kertelés nélkül belevágott a Twin Earthbe, megidézve ezzel a Superjudge-os időket. Utána a Dopes to Infinityről érkezett egymás után két dal is, előbb a Look to Your Orb for the Warning, majd maga a címadó nóta. Több, mint szellemi kielégülés volt újra élőben hallani ezeket a számokat, visszatérni a másolt szalagos időkbe, megidézve a nagy betépéseket és a meszkalinos fetrengést egy isten háta mögötti tó partján. Továbbra is csak bámultam fel áhítattal, immár hangosan énekelve a szöveget, előre-hátra himbálózva, mámorosan, transzban.
Az utolsó tracknél a szívem kihagyott egy ütemet, mert a végére tartogatták a legjobbat: a Powertripes Space Lord c. szerzemény akkordjai kúsztak be megviselt hallójárataimba. Egy pillanat alatt elfeledtette a fájdalmat, és bár a nyakam már merő görcs volt a headbangtől, de csak ráztam tovább a fejem, mint aki megveszett. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, hiszen ez volt az utasítás, ezért voltunk itt mind. Amikor az utolsó hangok is elhaltak, és a banda végleg elbúcsúzott tőlünk, még sokan maradtunk ott, hátha még visszajönnek. De a csúcspont már megvolt, katartikus állapotban indultam meg a ruhatár felé, még mindig szinte vakon tapogatózva, félsüketen és véres torokkal.
A Monster Magnet az a bizonyos zenekar, akikben sosem csalódtam, eddig minden egyes fellépésük garancia volt a minőségi zenére és a garantált tombolásra. Külön szeretem a kis klubkoncertekben, hogy nincsenek kordonok, nem állnak bazi nagy kopasz szekurittyok az együttes és a rajongók közt, így mintegy testközelből élvezhettük a produkciót. Bár a program kissé kiszámítható volt az ez előtti fellépések tükrében: teljes egészében előadták a Last Patrol albumot, aztán pedig jött egy kis nosztalgia a régi nagy dalokkal, de így volt rendjén: az is megkapta a magáét, aki az új anyagra volt kíváncsi, és az is, aki nosztalgiázni szeretett volna. Ismét egy fergeteges este a stoner rock fenegyerekeitől, ’stay tuned till next time and we’ll see what’s what’.
1 Hozzászólás
Szőcs Attila
Szólj hozzá