Az indiai vallás elhivatott követőivel szinte a világ minden táján találkozhatunk, amint bokáig érő vászonköpönyegbe bújva, szandálban vagy mezítláb, halványsárga csíkkal az orrnyergükön, a nők fejkendőben, a férfiak meg fényesre borotvált kobakkal, legfeljebb egy varkoccsal a fejük búbján, tamtam dobokkal, csörgőkkel felszerelve, halk dallikózás közepette dicsőítik istenüket: Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare. Esetleg megkínálják a bámészkodókat kókuszgolyóval, vagy éppenséggel szent könyvüket, a Bhagavad-Gítát terjesztik, némi jótékony adomány fejében. Szóval elég sokat tudunk róluk, sőt néha úgy gondoljuk, hogy többet is a kelleténél, ám ezek csupán a csalóka külső jelenségek. Nem ártana tehát egy kissé közelebbről is megismerni őket. Erre egy kirándulás során kínálkozott kedvező alkalom, amikor is barátaimmal egyetemben fáradhatatlanul dolgoztam a Kaposvár környéki fürdők, kocsmák és éttermek felderítésén, majd ezen kulturális tevékenység befejeztével rábeszéltem magamat meg társaimat is, hogy zarándokoljunk el a Krisna-völgybe. A szent hely ugyanis Somogyvámos külterületén, a megyeszékhelytől és a Balaton partjától egyaránt 30 km-re helyezkedik el, vagyis mindenhez közel, és egyben mindentől távol. Fekvéséről, meg egyáltalán a létezéséről mi másról, mint az internetről szereztünk tudomást.
A falu közelébe érve már egyáltalán nem okozott gondot a tájékozódás, hiszen minden főútvonalról jelzőtáblák vezetnek a sajátos jellegű völgybe. Jó előjelnek számított, hogy ez a hitközösség, nevének megfelelően, valóban néhány domb között, kissé mélyebben helyezkedik el, nem úgy, mint a szomszédságban húzódó Völgyhíd, amely tudvalévően egy 2 km hosszú, 41 milliárd forintos beruházással épült, impozáns autópálya-szakasz, ám hegyeket és völgyeket csak némi jóakarattal találunk a közelében. Na de erről a zavaros építményről inkább térjünk vissza a mi tiszta szívű, becsületes hívőinkhez! Velük Somogyvámos utcáin is gyakran találkozhatunk, és ők ilyenkor illedelmes „Hare Krisna!” köszöntéssel nyugtatnak meg bennünket, hogy bizony jó helyen járunk. Már messziről szemünkbe tűnik a bejáratot őrző két fehér elefánt, autónkból kiszállva pedig közelről is megcsodáljuk őket, hiszen nem minden földi halandónak adatik meg ez a különleges látvány. Még nagyobb örömmel tapasztaljuk, hogy ormányuk alatt barátságosan mosolyognak, pedig már elég régóta állhatnak itt, ugyanis bőrüket megkopogtatva kemény, fémes hangzást kapunk válaszul. Metálrajongóként ezt is nagyon jó jelnek tartom, nem beszélve arról, hogy a nagykapu tárva-nyitva áll, s ezek szerint tőlünk sem félnek túlságosan, meg attól sem, hogy bentről kiszöknek a közösség lakói, akik egyébként az ország különböző megyéiből sereglettek össze.
Amint átlépünk az igényes ácsmunkával készített kapu alatt, gondosan művelt ültetvények, legelők, tavacskák és meditálásra, pihenésre alkalmas, csinos pavilonok tárulnak szemünk elé, minek hatására ugyan nem szállunk magunkba, de szépérzékünkre hallgatva gyorsan előkapjuk fényképezőgépeinket. Rövid, de annál kellemesebb séta után egy eléggé cifra, emeletes épület elé érünk. Mint kiderült, ez egy hivatalosan elismert tanintézmény, ahol a felekezet tanítói adják át tudásukat és hitüket az iskoláskorú gyerekeknek. Magántanulóként bárki beiratkozhat valamelyik osztályba, legalábbis addig, még be nem telik a 24-es létszám, majd pedig szakképzett pedagógusok készítik fel a diákokat mind a vallásos, mind a világi életre. Különleges látvány a tetőre szerelt szélkerék, valamint a napelemek, amelyek együttesen biztosítják a tantermek világítását, kizárólag megújuló energiaforrásokból táplálkozva. Ez utóbbi adatot az ösvény mellett felállított ismertető tábláról olvashatjuk le, meg még azt is, hogy sok más téren ugyancsak önellátók, a vizet például kutakból biztosítják maguknak. Nyilván a kútfúróknak kedveztek azzal, hogy a néhány lakóház alkotta, 150 fős ökofalut a völgy alján helyezték el. A szakmunkát főként külvilági mesterek végezték, a takaros házikók gyakorlott kőművesek keze nyomán nőttek ki a talajból, természetesen a közösségi tagok hathatós segítségével. Fűtés, világítás céljából itt is főleg a nap és a szél erejére támaszkodnak, csak végszükség esetén pótolják áramfejlesztőkkel az ellátást. Ugyanezen a táblán ismertetik a látogatókkal a házirendet, miszerint tilos állatok húsából és tojásból készült élelmiszereket behozni, nem tanácsos dohányozni, alkoholt és kábítószert fogyasztani, a szerencsejátékoktól is tartózkodni kell, a testi örömöket pedig már nem is említik, mert azokról valószínűleg beszélni sem szabad. Mindennek ellenére úgy döntünk, hogy tovább megyünk, néhány órát majdcsak kibírunk még ilyen szigorú követelmények mellett is.
A domboldalon kapaszkodunk fel a főépületig, amely a templomot, a konyhát, az éttermet és az ajándékboltot foglalja magában. Az éppen aznap kezdődő állami ünnep szerencsére nem különösebben befolyásolja a hitéletet, így itt is nyitott ajtóra találunk, azon belül pedig egy szép arcú kisleány fogad bennünket, természetesen tetőtől talpig száriba bugyolálva, de még így is csinosnak tűnik. Civil elnevezése szerint ő az indiai kulturális központ és biofarm idegenvezetője, annak keretein belül azonban a Vallabhi-kanta dasi nevet vette fel, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy Krisnának kedves személy. A dasi, illetve hímnemben a das utónév minden egyes hívőt megillet, mint isten szolgáját, sőt, ha jól láttam, ott egynéhány fiúnak még a sportcipőjén is az állt, hogy Adi das.
A szélesre tárt ajtó ellenére a vezetett látogatás már nem teljesen ingyenes, 1500 forintot kellene fejenként fizetni, de hát mi mindig is egy nagy családnak tartottuk magunkat, és ezt az éleslátású, ifjú hölgy azonnal elismeri, így kiérdemeljük a 20% kedvezményt. A befolyt összeget különben is adományként könyvelik el, ezért nem csoda, hogy igen rugalmasan kezelik a jegy árát. A belépésnek viszont még egy feltételt szabtak. A hely szellemének megfelelően cipőnket le kell rúgni, helyettük az odakészített vászonpapucsokba bújunk, és ezután már következhet a rövid ismertető. Vendéglátónk nemcsak Krisnának, hanem nekünk is eléggé kedves, mert elárulja, hogy személyét illetően mindössze két dologban tévedtünk: nem tizenéves, és nem lány. A harmincat is betöltötte, és már asszony, bár egy kis indiai műveltség birtokában ez utóbbira magam is rájöhettem volna a homlokán virító piros pötty nyomán. Vallabhitól a továbbiakban megtudjuk, hogy 1993 óta 270 hektár földterületen gazdálkodhatnak a somogyvámosi önkormányzatnak és néhány nagylelkű támogatónak köszönhetően. A közösség tagjai napi 8 órás munkaidőben, vegyszermentesen termelik meg maguknak az élelmiszer-szükséglet 80%-át zöldség, gyümölcs és gabona formájában, hiszen szigorúan vegetáriánus étrend szerint táplálkoznak. Emellett még tejtermékeket fogyasztanak nagy mennyiségben, és ennek érdekében saját tehenészetet alapítottak, amivel egyúttal a termőföldek trágyázását is igen ésszerűen megoldották.
– Ezeket az állatokat majdnem annyira tiszteljük, mint anyáinkat, ugyanis ők biztosítják számunkra az életet, vagyis az élelmet. Ezek után Önök is megérthetik, hogy soha nem tudnánk őket bántalmazni sem, nemhogy megölni. Nálunk tehát végelgyengülésben múlnak ki nagyjából 20 életév után, majd pedig méretes gödrökbe temetjük földi maradványaikat. Hasonló okokból kifolyólag semmilyen húst nem fogyasztunk, hiszen ahhoz előzőleg el kellene pusztítani az állatokat – magyarázza Vallabhi felfogásuk lényegét.
Egy rövid folyosón keresztül érkezünk a tágas templomterembe. Az üvegajtón belépve tisztelettudóan összetesszük tenyerünket, ahogyan azt vezetőnktől ellestük, azután meg percekig nem jutunk szóhoz, amint a lenyűgöző, színpompás freskókban meg az oltárokban gyönyörködünk. A fekete márványból készült főoltár különösen díszes és látványos, felette pávatollakból kirakott legyező hűsíti az ülőhelyzetben, angyali nyugalmat sugárzó arccal ábrázolt főistent. Egy hosszú kötél rángatásával mi magunk szolgáltathatunk felfrissülést Krisnának, rögtön utána pedig megsimogathatjuk a gipszből formázott lábnyomát. Közben ajánlatos valami szépet s jót kívánnunk, amit az úr maradéktalanul teljesíteni fog, feltéve, hogy elég ügyesen legyezünk. A terem másik oldalán ül Bhaktivedanta Swami Prabhupada szobra, virágokkal elhalmozva. A mögötte lévő falfestményen pedig felhőkarcolók árnyékában oktatja tanítványait a mester, ami egyértelműen arra utal, hogy ő indította világ körüli hódító útjára a hindu vallást, amikor 1966-ban létrehozta New Yorkban a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetét, minek köszönhetően napjainkban nem kevesebb, mint 900 millió lélek tartozik hatáskörébe, legalábbis a földi lakosok közül.
Miközben bámészkodunk, a különböző színű lepelbe bújtatott hívők zavartalanul imádkoznak és járkálnak körülöttünk, méghozzá mezítláb lépkedve a templom fényes kövezetén. Kissé megborzongok a látványtól, de azután magam is kipróbálom ezt a módszert, és láss csodát, nekem sem fázik a talpam. Az égiek ezek szerint kellő hőfokkal látták el a szentély minden zugát, beleértve az alapzatot. Később aztán a padlófűtés csőrendszerét felfedezve rájövök, hogy a mindenhatónak azért a gondos tervezőmérnök is besegített, hogy isten báránykái a Nagyalföldön is mentesüljenek az alapos felfázástól. A csoportos szertartásokat egyébként hajnalban, napfelkelte előtt tartják, és mindez bizonyítja, hogy a Dél-Ázsiából eredő vallás összes szokását, viseletét az ott uralkodó trópusi éghajlat alakította ki. Lehetne ugyan módosítani rajtuk az egyenlítőtől távolabb fekvő vidékeken, szerintem maga Krisna is rámondaná az áment, de hát ha az ember feltétel nélkül elfogad egy hitvallást, akkor nyilván nem ilyesmiken kell törnie a fejét.
A gasztronómiai élvezetek a rövid folyosó másik végén várnak ránk, a Govinda étteremben. Magától értetődik, hogy a konyhában indiai ételkülönlegességeket készítenek a helyben kiképzett szakácsok a bennlakóknak, a látogatók számára pedig 1500 forintba kerül egy menü, ami egyáltalán nem hagyott hidegen bennünket. Természetesen csakis az élmény teljessége kedvéért próbáltuk ki a tagadhatatlanul bőséges és változatos napi kínálatot: puhára párolt jázmin rizs, lepénykenyér (nem a közeli tehénfarm terméke), bundázott zöldség és kissé csípős lekvár került a tálcánkra, majd mindezt rózsasziromból készült üdítővel öblítettük le. Társaságunk véleménye megoszlott a fogásokat illetően, mert néhányan inkább a kifogásokat keresték bennük, így aztán megnyalhattam mind a két kanalamat, mire elfogyasztottam a rám maradt adagokat. Valóban ízlett az ebéd, úgyhogy – elméletben persze – magam is csatlakoztam a növényevők táborához, különös tekintettel az eddigiek során megismert hívők fiatalos külsejére, egészségtől kicsattanó arcára, hibátlan fogazatára.
Félig-meddig megtelt pocakkal sétálunk tovább a tehenészet felé, és nagy megértéssel szemléljük a szintén vegetáriánus kaját legelésző, mintegy 20 marhát és 15 ökröt, természetesen figyelmen kívül hagyva a látogatásunk alkalmával ideiglenesen megnövekedett létszámot. A kifüggesztett tabló szerint mindegyikük saját névvel rendelkezik, méghozzá tulajdonságaiknak megfelelő, hangzatos szanszkrit elnevezést kaptak, mint pl. Haladhara, Sundara vagy Mahotsava, de akad köztük egyszerű Nandi, Bala és Deva is. Állítólag hallgatnak a nevükre, és ezt le is ellenőriztem.
– Riska! – kiáltottam a számomra egyetlen ismeretes bocinevet, mire egyik jószág sem emelte felém tekintetét. És valóban: a tabló képeit meg feliratait részletesen átböngészve egyetlenegy Riska nevezetű állatot sem találtam közöttük.
Ezek után inkább hittem az idegenvezetőnknek, mintsem további névsorolvasással zavarjam a csorda délutáni sziesztáját, ám afelől mindenesetre megbizonyosodtam, hogy a fogathajtó legény szanszkrit nyelven vezényelt a kocsirúdhoz kötött két ökörnek, majd amikor azok szót fogadtak, akkor vállveregetést és dicsérő szavakat kaptak jutalmul, de ezeket már magyarul. Az is tény, hogy a jószágok teljes nyugalomban tették dolgukat, vagyis kérődzöttek, mert ők már bizonyára tisztában voltak vele, hogy megérik a még ennél is békésebb öregkort.
Búcsúzás előtt még eszembe jutott a saját mantrám, amelyet gyakran mormolok magamban, vagyis a „Long live rock and roll”, és szerényen ismertettem is ezzel kapcsolatos megfigyelésemet:
– Személy szerint nagyon kedvelem a Mantra, illetve a belőle kialakuló Om zenekar lemezeit, és a borítókat böngészve észrevettem, hogy egyes zenészek a das utónevet használják. Tudtok ezekről a különleges társaitokról?
– Ó, igen, ismerjük őket, de mivel ők Pesten élnek, ritkán találkozunk – bólogatott Vallabhi, bár szép, hosszú hajával akár headbangelhetett is volna. – Megjegyzem, ők ősidők óta rockzenészek, csak később tértek meg, így alakult ki ez a furcsa ellentmondás a kultúrájukban.
– Talán járnak is ide koncertezni? – kockáztatom meg az eretnek kérdést.
– Dehogy, annyira azért nem kedveljük az ilyesfajta kemény gitárhangzást.
Annyi baj legyen, ezt még bocsánatos bűnnek tartjuk, így hát megköszönjük a szívélyes vendéglátást, az érdekes információkat, és sok sikert kívánunk a jövőben is az önellátó vállalkozáshoz. A papucsot ismét cipőre váltjuk, és immár a szabad ég alatt, megtisztult lélekkel, szinte áhítattal átitatva, de azért fennhangon meditálunk, vagyis olyan élénken fejtjük ki – többnyire elismerő – véleményünket egymásnak, hogy az énekesmadarak riadtan röppennek fel a környező fákról. A parkoló felé ballagva, a több évtizedes mezőgazdasági szerszámok mellett egy ereje teljében lévő traktort is megpillantunk, valamint szembetalálkozunk a „Krisna-völgy” feliratú, ütött-kopott szolgálati gépkocsival. Ezek láttán már teljesen megnyugodva ülünk be a járgányunkba, amely – mi tagadás – ugyancsak nem éri be a megújuló energiaforrásokkal.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá