Gyilkosfogó

Nyomozás a Zentai Magyar Kamaraszínházban

Biztosan mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy ha lenne egy varázspálcája, vagy építene egy időgépet, melyik letűnt korszakba is repítené magát legszívesebben. Az én listám elég hosszú e téren, s a végső döntés meghozatala is nehézségekbe ütközik, de a dobogós helyek egyikét mindenképpen az 1930-as, 1940-es évek Angliája töltené be. Megmagyarázhatatlan rajongással viseltetek ezen időszak stílusjegyei iránt: megbabonáz a korabeli divat, az akkoriban tekert, fonott kosárral díszített kerékpár, az ötórai tea szertartása, a kifinomult összejövetelek hangulata, a füstös dzsesszklubok lázadó világa, a sétapálcák és a csipkekesztyűk romantikus találkozásának időszaka.

Nem véletlen hát, hogy habzsolom az érához kapcsolódó irodalmi alkotásokat, filmeket és sorozatokat, s külön élvezetet nyújt, ha egy-egy esős délutánon egy jó kis Agatha Christie-krimivel üthetem el az időt.

Kitörő lelkesedéssel fogadtam hát azt az örömhírt, hogy a zentai krimikedvelőket nyomozásra invitálja a Zentai Magyar Kamaraszínház, ugyanis a társulat a fent említett angol írónő Egérfogó című művét állította színpadra Kálló Béla rendezésében. Nem is sokat teketóriáztam, belebújtam kedvenc vintage ruhámba, karon fogtam kísérőmet, és izgatottan vonultam a tett színhelyére.

Magáról a műről érdemes tudni, hogy 1947-ben íródott hangjátékként, Mária királyné nyolcvanadik születésnapjának tiszteletére. Színpadra, a londoni West Endre 1952 őszén került, ahol azóta is játsszák a darabot. Igazi turistalátványosságként tartják számon ezt az előadást, amelyet több mint 20 000-szer játszottak már a londoni közönség előtt, s a darab debütálása óta több mint 403 színész és színésznő alakította a szerepeket, 124 mérföldnyi inget vasaltak ki a szereplők számára, és 426 tonna jégkrémet adtak el az előadás helyszínén. Az elmúlt 60 év alatt mindössze egyvalami nem változott a West End-i színpad kellékei között, ez pedig a kandalló párkányán álló óra. A színdarab eredetileg a Három vak egér címet viselte, melyet egy már ugyanilyen címen futó mű miatt megváltoztatni kényszerültek.

Amikor a szerzőt arról kérdezték, minek köszönhető a darab sikerének titka, a következőket válaszolta: „Nos, egyrészt a szerencsének – mivel a siker kilencven százalékban a szerencsétől függ –, másrészt annak, hogy a darabban szinte mindenki talál valamit, ami éppen őt ragadja meg, így a legkülönfélébb életkorú és ízlésvilágú emberek is élvezni tudják.”

Ez bizonyára igaz lehet. Még kritikusan szemlélődő személyem is azonnal behódolt a zentai társulatnak, hiszen a mű nyomán berendezett színpad, a zentai nézőtérre nyíló vintage világ hamar hatalmába kerített. A díszlet, a kosztümök (melyek a kecskeméti Katona József Színháztól származnak), meg a darabot végigkísérő hol laza r’n’r, hol ármányt sejtető vonószenekarra írt számok csillagos ötössel mentek át a vizsgán. Őszintén reméltem, hogy kezdeti ámulatom kitart a végsőkig, hogy az egyre bonyolódó cselekmény szálai felborzolják a kedélyemet, hogy az Agatha Christie-művekben megszokott angol eleganciával körített gyilkosság rejtélye a hagyományosan kifinomult módon kerül felgöngyölítésre, s hogy színészeink magukkal rántanak az általuk felépített, titokzatos angol vidéki környezetbe. Vágyaimnak a repríz csak részlegesen tett eleget, ennek ellenére egy egészen élvezhető, alakuló előadásnak lehettem kíváncsi nézője.

Történetünkhöz adott a fiatal Ralston házaspár, akik egy Londonhoz közeli, mégis eldugott helyen lévő panziót készülnek megnyitni, s a lassan kibontakozó történet kezdetén ide várják előre bejelentkezett szállóvendégeiket. Tél van, esik a hó, süvít a szél, a rádió egy londoni emberölésről tudósít, és egymás után csengetnek a szokatlan külsejű és viselkedésű, csomaggal vagy anélkül érkező vendégek. Így lép a színre a viselkedészavaros Christopher Wren, aki nevét egy híres építészről kapta, őt követi egy rigolyás idős hölgy, Mrs. Boyle, majd a titokzatos Metcalf őrnagy, a fiatal, külföldről érkező Miss Casewell és a hideg elől szállást kérő, bohókás Mr. Paravicini. Miután elfoglalták szobáikat, a ház központi helyiségében, a nappaliban gyűlnek össze, s arról a rejtélyes halálesetről tárgyalnak, amellyel tele van a sajtó. Kint hóvihar tombol, bent sajátos hangulatú ismerkedés folyik, fogy a brandy, megerednek a nyelvek. Váratlan telefonhívás szakítja meg a délelőtti csendet, bizonyos Trotter őrmester van a vonalban, azt mondja, szimatot fogott a londoni öldöklés kapcsán, és máris útnak indul, mert nyomoznivalót sejt a panzió háza táján. Bár a házat elzárta a külvilágtól a vihar, Trotter őrmester leleményes módon sítalpakon érkezik, és azonnal közli a fogadó lakóival, hogy életük veszélyben van, egy gyilkos mászkál a környéken, s az is elképzelhető, hogy közöttük tartózkodik ez az elvetemült személy. Az egybegyűltek kétkedve fogadják a híreket, mégis gyanúval méregetik egymást, és amikor egyikőjükre holtan találnak rá, meginog a bizalmuk lakótársaikban. Innentől egy olyan macska-egér játék veszi kezdetét, amelyben cserélődnek a szerepek, attól függően, hogy ki kire gyanakszik az adott pillanatban. A nyomozás megkezdődik, a gyanúsítottak egymásra mutogatnak, nem tudni, mindenki az-e, akinek mondja magát.

A darab, ha lassan is, de beindult, a további események gyors tempót diktáltak, ám nem elég feszeset. Az állandó feszültségfenntartó erő, amely a krimi egyik műfaji jellemzője, nem szőtte át az előadás egészét, így az izgalom nálam nem hágott a tetőfokára, a játék hullámzó erejéhez alkalmazkodva érdeklődésem olykor lankadni látszott. A jól megírt figurák átgondoltan kerültek a színpadra, ám egyszer-egyszer kizökkentek szerepükből, néhol túl sok volt belőlük, máshol meg túl kevés, de a helyenként telibe találó poénok meg a különc Paravicini vigyorgó alakja átlendítették az előadást ezeken a rázós helyeken is.

Ezúttal nem Hercule Poirot, de nem is Miss Marple jár a különös eset végére. Arról azonban, hogy kiből válik áldozat, s hogy kinek a kezében futnak össze a szálak, nem árulhatok el semmit. Hallgatást fogadó cinkostárs lettem, megvesztegethetetlen őre egy olyan titoknak, melyről némi bonyodalom és néhány éles csavar után színészeink bátran rántják le a leplet.

„Három vak kisegér volt. Kettő már nem él. A harmadik még hátravan. Egy Önök közül a gyilkos! Még nem tudom, ki az, de meg fogom tudni. S egy másik Önök közül: a gyilkos kiszemelt áldozata. Őhozzá beszélek most. Aki már két gyilkosságot elkövetett, az nem habozik elkövetni a harmadikat. Akárkinek bármi nyomja a lelkét, abban a régi ügyben, jobban jár, ha könnyít magán. Nem hajlandó. Rendben van. Ki fogom nyomozni a gyilkost, az biztos, de lehet, hogy valakinek az már késő lesz.” (Részlet az előadásból)

Agatha Christie: Egérfogó

Fordította: Mészöly Dezső

Szereposztás:

Mollie Ralston – Nagyabonyi Emese

Giles Ralston – Rutonić Róbert

Christopher Wren – Papp Arnold

Mrs. Boyle – Lőrinc Tímea

Metcalf őrnagy – Dévai Zoltán

Miss Casewell – László Judit

Mr. Paravicini – Kucsov Borisz

Trotter őrmester – Virág György, Nešić Máté

Stúdió: Szabó Endre