Interjú Pavelka Gyulával, az Akela zenekar alapító gitárosával
Mielőtt a Képes Ifit megbélyegzik azzal, hogy csak a punkokkal foglalkozik, gondoltam, nem ártana végre egy igazi hősmetál-képviselőt is megszólaltatni. Mi is az igazi lázadás, ha nem az, mikor az ember azt teszi, amit jónak gondol és a szíve diktál? Egy hőspunkrovatba beleerőszakolni egy hősmetálinterjút: LÁZADÁS! Erre nem is adódhatott jobb alkalom, mint egy igazi bölcs farkas-ősmetálos megszólaltatása egy szép péntek este. Pavelka Gyulát először a szubkultúrákról faggattam, majd fokozatosan tértünk át egy falka győzelmeire, vereségeire. Mindez igaz metálos hangulatban. Szigorúan intellektuális megközelítés, humorral, társadalomkritikával, lázadással és – olcsó műanyag pohárból, minőségi ital mellett – jó zenével.
Gyakran hallani a csöves kifejezést mint szubkultúrát a régi Magyarországon. Kik voltak ők?
– A csövesnek abban az időben teljesen más volt a jelentése, mint manapság. Ő egy „szabad” fiatal volt, aki van olyan merész, hogy szembeszáll a szülői akarattal, és nem megy haza aludni, hanem bulizik, bulizik és bulizik, a szabad ég alatt. Menekül a karhatalom és a rendőrök elől, mert bőrkabátja van, tele zenekari kitűzőkkel és még ki tudja, mivel. A csöves akkoriban ezt jelentette. Szabadságot! Valami hasonló lehetett, mint Amerikában a hippi kultúra, mindenki virágos ingben és csőfarmerban parádézott a parkokban, csak nálunk kicsit mocskosabban működött a dolog. Itt ugye színes virágos ingek nem voltak, hanem egyszerű szimatszatyor (ez egy szleng kifejezés volt akkoriban a gázálarctáskára), amire rá voltak írva a zenekarok dedikálásai és logói. Aztán ott volt még az alföldi papucs (ez egy bőrből készült ruházati produktum volt), szakadt póló, na és ugye farmer, illetve bőrkabát. Mindez jelképezte a lázadást, az ifjúságot, a szülői akarat letörését, meggyalázását, semmibevételét.
Ez nekem teljesen világos, de miért nem hívták hippiknek vagy rockereknek ezeket az egyéneket?
– A rocker az egy nagyobb halmaz. Őközöttük van olyan, aki otthon alszik, de azért szereti a rockzenét, elmegy koncertre, mert apától-anyától meg is kapja a pénzt rá, de azért vannak kisebb-nagyobb háborúk, mert hosszú a haj, viszont hazamegy és tanul. Aki viszont nem megy haza, több napig, akár hetekig csövezik, az csöves. A csövesek tarháltak, úgy kunyerálták össze a pénzt a piára és a belépőkre.
Na, akkor még mindig hiányzik valami, ez pedig a punk. Akkor kik voltak ők? Mi a különbség közöttük?
– Roppant egyszerű: a zenei stílus. Akkoriban a punk nem tartozott a rockzenébe, ma már persze nem így megy. Ekörül épült egy miliő, felborotvált tarajakkal, jellegzetes „militárisabb” ruházattal. Ránéztél valakire, és rögtön tudtad, hogy punk vagy rocker, milyen zenét szeret. Filozófiailag a gyökerek azonosak, viszont a föld felett kisarjadt területeknél már ellentétek voltak. És ez az, ami nagyon gáz nálunk, Magyarországon. Hiába harcoltunk együtt a punkokkal, hogy ne fikázzanak minket a másfajta életszemléletünkért az ún. „normál társadalmi alanyok” (akik nyakkendőben jártak, viszont könyékig turkáltak az orrukban), ezt nem értették meg igazán mélyen az emberek. Nálam elég nagy törés volt, mikor szembesültem vele, hogy milyen véres harcot tudnak vívni egymással a punkok és a rockerek. Habár ez jellemző volt később is a metálzenére, mikor jött a nu metal. Ezek zenei műfajok, de mögöttük általában mindig ugyanaz az üzenet, csak másképpen megfogalmazva. Számomra nem világos, hogy miért kell utálni a másikat, mikor ugyanarról van szó, egy falkához tartozunk, csak a zenei stílus kicsit más. Mindig is sok barátom volt, akiknek semmi közük nem volt a rockhoz, és tuc-tucot hallgattak, nem a zene számít.
Most eszembe jut egy sztereotípia, a kéregető punk… Ez Magyarországon nagyon jellemző volt, nálunk annyira nem.
– Az, hogy kéreget valaki, azt jelenti, hogy nincs pénze, a punkok esetében, hogy fiatal, nem munkaköteles, iskolában kellene lennie, ha munkaköteles, akkor meg nem dolgozik, mert ő most nagyon élvezi a szabadságot. Teszem hozzá, volt idő, mikor kmk-nak hívták (közveszélyes munkakerülő) az ilyeneket, mivel minden állampolgárnak kötelessége volt dolgozni a szocialista Magyarországon (és mennyire nem tudtuk megbecsülni akkoriban, mit nem adnánk most a munkahelyekért… haha). Ez is egyfajta lázadás volt akkoriban. Ezek a srácok egyébként háromszor annyival jöttek be a koncertre, mint azok, akik otthonról kapták.
Akkor térjünk át a szociálantropológia után a farkasok ösvényére. Te hogyan keveredtél bele ebbe az egész heavy metal koncepcióba?
– A zene és a hangszer szeretete sodort a zenekar-alapításig. Mielőtt gitároztam volna, sokat hallgattam ABBA-t, Beatlest, Rolling Stonest, aztán Black Sabbathot, Judas Priestet. Ahogy elkezdtem gitározni, ebbe az irányba indultam, és lőn, egyszer csak rockzenét játszott a kezem. De hogy visszatérjek a kezdethez, kajakoztam suhanckoromban, aztán ezt váltotta a hangszer. Kaptam egy bolgár dobgitárt a sógoromtól a születésnapomra, aki behangolta, majd kezébe vette, és próbált valamit játszani rajta. Fél óra múlva nagy nehezen a kezembe nyomta, és én rögtön lefogtam néhány akkordot rajta, amit akkor néztem el tőle. El is fehéredett, hogy ezeket az akkordokat nem szokás csak úgy egyből lefogni, és javasolta, hogy foglalkozzak vele komolyabban. Ezen a nyáron már a város főterén nyomtuk egy zenekarral, majd be is vonultam katonának, ahol a határőrség zenekarában játszottam. Ez jó iskola volt, kellett nyomni a sramlit, irdatlan sok cigányzenét, popot, viszont háromnegyed év alatt végigdaráltam, ami másoknak évekbe telt. Ekkor már tudtam, hogy ez a sorsom, és ezzel kell foglalkoznom, mármint a rockzenével, és folytattuk is a bandát, mikor leszereltem.
Az Akela ennek a zenekarnak továbbfejlődése volt? Hogyan másztatok ki a farkasodútokból?
– Végül is igen, ebből alakult ki. A dunaújvárosi zenekart tehát folytattuk a honvédség után, de nem volt igazán jó énekesünk. Pálvölgyi Laci, aki akkoriban jött vissza Pestről, azt állította, hogy ő tud egy srácot, igaz, alternatív zenekarban játszik, de tök jó fazon, és próbáljuk meg vele. Jött is ez az arc Budapestről Dunaújvárosba egy sárga Zsigulival, el is próbáltunk valami dalt, és komoly lámpaláza volt. A fazon amúgy elég udósan (Udo Dirkschneider, az akkoriban igen népszerű Accept zenekar egykori énekese) nyomta, habár nem volt az igazi, mégis mondtuk neki, hogy telefonálunk. Ezt követően Pávcsival megdumáltuk jó pár vbk mellett, hogy próbáljuk meg Budapesten, mert Dunaújvárosban semmi esélyünk. Meg is volt a nagy szavazás a zenekarban pár hétre rá, aminek az lett a vége, Pávcsi meg én egy reklámszatyorral nekivágtunk Budapestnek, hogy „akkor mi most rockzenészek leszünk”. Ki is próbáltunk néhány énekest, de elég elkeserítő volt a helyzet. Aztán csak beugrott: „Hej, mi van azzal a sárga zsigulis sráccal? Az pesti, nem?” Nos, ez volt a Katona Laci… Felhívtuk, eljött az albérletbe, és egy hatalmas zsíros kenyeres, „vbk-s” bulit csaptunk. Úgy fejeztük be, hogy: „Figyelj, nem baj, ha nem tudsz énekelni, majd belejössz, de te bandatag vagy”, haha. Ez talán fura, de ő tényleg egy alterzenekarban zenélt torzított gitár nélkül. Semmi köze nem volt a metálkodáshoz, de egy isteni személyiség volt, és tényleg hatalmas fazon. Aztán meglett a Sóbry egy hirdetésen keresztül. Megbeszéltük, hogy Százhalombatta mellett találkozunk a csárdánál. Láttuk mi, hogy a temetői kőkerítésen ugrándozik valaki rózsaszín tornanadrágban és pólóban, kérdezte is valaki közülünk: „Te, nem az lesz az a srác?”, mi meg: „Ááá… nem, az valami hülye, nem látod?” Mondjuk Kökényt ehhez képest teljesen okés körülmények között vettük be a bandába… Ő kamaszkori haver volt, és rohadt sokat lógtunk együtt anno. Aztán az Akela-koncerteken nagyon hiányzott a második gitár, főleg a szólók alatt, ezért kellett keresni egy tagot, és a Köki pont kapóra jött.
Voltak világmegváltó terveitek zenekar-alapításkor? Gondoltátok, hogy jelentős banda lesz belőletek?
– Dehogy. Szerettük a hangszereinket, a zenét, barátok voltunk, és zúzni akartunk. A húszas éveink közepén jártunk, süldő rockerek voltunk, hosszú hajjal, lázadtunk, és úgy voltunk vele, „kapja be mindenki, aki lenéz minket”. A filozófia tehát adott volt. Akkoriban a rockereket nagyon szerették fikázni, lehúzni, és ez sarkallt minket, hogy olyan dolgokról írjunk, amik a lelkünket bitorolják. A nálunk sokkal butább, hülyébb emberekről gondolták, hogy pusztán azért magasabb rendűek nálunk, mert lenyalt hajjal, buzi, fényezett cipőben és öltönyben járnak. Az olyan szöveg, mint a „Rockernek születtem”, abban az időben kőkemény igazság volt. A másság miatt az iskola kiközösített, erőszakkal levágták a hajadat, apád verte az anyádat, mindenhonnan kitaszítottak, és előítéleteik voltak a rockerekkel szemben.
A 90-es években rátok nyomták a botrányzenekar pecsétjét (pl. IHM: „az Akela rajongói rendre szétverik a koncerttermeket”). A cirkuszos balhé bekerült a hírekbe is…
– A nagycirkuszos balhéról nem mi, és nem is a rajongók tehettek, csak ránk verték, és nem is nevezném botránynak. Attól lett botrány, hogy összeroppant a vadállatoknak készült kerítés? Mi még előtte szóltunk, hogy: „Khm… ez egy elég vékonyka rács!” Erre a szakember kijelentette: „Ugyammán, ha az elefántokat kibírja, akkó az a pár vékony nikhaj rokker se tesz kárt benne.” Ahhoz képest a közönség szilánkokra zúzta, és összeroppant alattuk. Ebben az az érdekes, hogy az a rács fel volt függesztve a színpad fölé kupola alakban, és le kellett állítani a koncertet, mivel ránk szakadt volna. Egyébként abban az évben újították fel, ami jó pár millába kerülhetett…
Honnan a fenéből volt nektek két lemez után akkora falkátok, kiknek a nagycirkusz is kevés volt?
– Figyelj, vérszagra gyűl az éji vad! Valószínűleg híre ment az országban, hogy van egy zenekar, amelyik igazán zúz, és vannak mögöttük dalok… haha! Az első demótól kezdve csak szaporodtak az emberek, és azon kaptuk magunkat, hogy telt ház van. Mi mosolyogva zenéltünk a színpadon, transzban és delíriumban voltunk, aurával körülöttünk, igazi egységben. Ezt a közönség megérzi, és látja, mikor a zenekar őszintén gondolja. Akkor nem volt internet, csak postafiók 153, és zsákszámra hozták a leveleket. Tisztában voltunk, mekkorára hízik a rajongótábor, és meg tudtunk élni a zenélésből. Akkoriban egy turné úgy nézett ki, hogy elindultunk hétfőn, és két hét alatt egy napra ha megálltunk. Mikor ennek vége lett, akkor pár hónapra rá már jött is a következő túra. Hát lehet nyafogni meg minden… de valójában egy vénás infúzió volt. Fiatalok voltunk, buliztunk, de nagyon komolyan vettük a zenét, a zenekart és a mondanivalót. Az kőkemény volt. A zene a legcsodálatosabb drog a világon, és nem öl meg…
(Folytatjuk)
0 Hozzászólás
Szólj hozzá