Terék Anna mindenkinek ajánlja, hogy írja ki magából gondolatait
Terék Anna sziverivers című művének megzenésítése volt a kötelező feladat a résztvevők számára az énekelt versek idei zentai fesztiválján. A Sinkó-díjas fiatal topolyai költőnő díszvendégként és egyben a zsűri tagjaként hallgathatta végig, miként dolgozták fel költeményét. Mostanában egyre inkább hozzászokhatott ehhez az élményhez, hiszen a budapesti Versünnep Fesztiválon és az óbecsei KMV-n is többen vették elő alkotásait. A versírás szeretetéről, eddigi köteteiről, valamint a pszichológia és az írás kapcsolatáról mesélt a Press Szónak.
– Még az általános iskolában próbálkoztam először verset írni, de azok szörnyű dolgok voltak, így nem nagyon beszélek róluk. A gimnáziumban kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, bár akkor még a prózai műfajok irányába húztam. Egyetemi tanulmányaim kezdetén tértem vissza újra a versíráshoz, 2007-ben pedig megjelent az első kötetem, Mosolyszakadás címmel.
Milyen érzés volt számodra, amikor az első önálló kötetedet a kezedbe vehetted kinyomtatva?
– Nagyon jó érzés volt, eleve már az, amikor megtudtam, hogy kiadják. A muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad által kiírt verspályázaton értem el első helyet, a nyereményem pedig egy könyv kiadása volt. Én épp Pesten voltam, amikor édesanyám küldött SMS-t, hogy: „Most hívtak a Sziveritől, kiadják a könyvedet!” Én olyan önkívületi állapotba kerültem, hogy igazából nem tudom, hogyan jutottam haza. Amikor hazaértem, akkor gondoltam vissza, hogy még emlékszem, hogy ott voltam az Árpád hídnál, de hogy hogyan jutottam el a kollégiumig, az teljesen kiesett. Otthon egy órán keresztül csak táncoltam a szobámban. Szerintem ez volt életem egyik legboldogabb pillanata.
Érdekes, hogy amikor megtudtam, hogy kiadják a Duna utcát, akkor is nagyon örültem, meg büszke voltam magamra, de nem éreztem az a legelső érzést, amit a Mosolyszakadásnál. Amikor nyomtatásban először kézhez kaptam, fura volt, hogy az én nevem áll a borítón. Persze, sok könyvet fog az ember a kezében, de amikor a saját nevét olvassa a tetején, az teljesen más érzés. Egyben félelmetes is volt számomra: „Ez most jelent valamit? Költő lettem?” Én még a mai napig nem vagyok abban biztos, hogy költő vagyok, nem is tudom magamra használni ezt a megnevezést.
A Duna utca című második kötetedért kiérdemelted a Sinkó-díjat. Ezt hogy élted meg?
– Igazság szerint nem tudtam vele mit kezdeni. Nem tudtam, mit érezzek, hogy ki ismer el, és ez milyen fajta elismerés. A díjátadón a díjat az olvasóimnak ajánlottam, mert addigra rengeteg levelet kaptam emberektől, akik megírták, hogy olvassák a verseim, hogy tetszik nekik, hogy jelent nekik valamit. Sokszor megtörtént – főleg a külFÖLD című versemmel kapcsolatban –, hogy megállítottak, és elmesélték, ők hogyan mentek ki Magyarországra, hogyan érezték ott magukat, hogyan költöztek vissza. Ez számomra már hatalmas megerősítés volt, de a díjjal a másik oldalról, a szakma felől is jött elismerés. Valami miatt az olvasók visszajelzései mindig fontosabbak voltak, közelebbiek, kedvesebbek. Kicsit félelmetes is volt ez a díj – komolyan ki kell állni, át kell venni, értelmes szavakat kell mondani, és nem lehet emberközelien viselkedni.
Mennyire fontos neked mások véleménye?
– Nagyon fontos. Nagyon sok embernek szoktam megmutatni a már kész versem. Számomra fontos az is, hogy ne csak művészemberek olvassák. Van színész, jogász és orvos barátnőm is, akinek megmutatom, de van olyan is, akinek nincs felsőfokú végzettsége. Kíváncsi vagyok, hogy különböző embereknél hogyan működik a versem. Meghallgatom őket, hogy mi a rossz és mi a jó, de utána én érzem, hogy annak a résznek benne kell maradnia a költeményben, vagy nem. Nem kiszolgálni akarok a verseimmel. Tudok valamit csinálni, és ha ez tetszik az embereknek, az nagyon jó, ha nem tetszik, akkor is erre voltam képes abban a percben. Nem is akarok olyan szintet elérni, hogy profi legyek, hogy azt tudjak írni, amit az emberek szeretnek, ami nekik megfelel. Nem szerethet mindenki mindent, meg nem is lehet olyasmit írni, ami mindenkinek tetszik. De számomra fontos a visszajelzés, hogy ki mit mond.
A Press Szó a budapesti Versünnep Fesztivál után készített interjút Raffai Ágnessel, aki a Nemzeti Színház színpadán szavalta el a külFÖLD című versedet. Számodra milyen érzés volt, hogy egy ilyen neves helyen hangzott el a költeményed?
– Jaj, nagyon jó érzés volt! Lőrinc Tímea (aki szintén egy Terék Anna-verssel indult a Versünnep Fesztiválon – a szerző megj.) és Ágnes is mesélte, hogy az elődöntőben azt mondta a zsűri, hogy ezeknek a verseknek el kell hangzaniuk a Nemzetiben. Nagyon boldog voltam, hogy pont az én versemre mondta ezeket a bírálóbizottság.
Ágnes az interjúban azt is elmesélte, hogy ő kért fel téged a vers megírására. Te hogyan emlékszel a vers születésének körülményeire?
– Az nagyon vicces volt. Előtte barátkoztunk össze Ágnessel, színinövendék volt akkor, és részképzésre jött fel Pestre. Egy kollégiumban laktunk, és a szobatársnőmnek a barátnője volt. Egyszer szóba került a hontalanság, nem érezték magukat otthonosan ott, nagyon hiányzott nekik az újvidéki akadémia. Rengeteget beszélgettünk erről. Ágnes visszament Újvidékre, és egy beszédtechnika-vizsgára nekik kellett kitalálniuk a témát, ami végül ez a bizonyos „se ide, se oda nem tartozom” lett, hogy itt, Vajdaságban magyar vagy, Magyarországon szerb vagy, sehol sem érzed otthon magad. A vitt szövegeik nem voltak megfelelőek, és ezután írt Ágnes egy e-mailt, hogy tudnék-e neki verset írni ezzel kapcsolatban. Én elküldtem neki két ötsoros verset, és ezzel azt gondoltam, le van tudva a dolog. De Gigi válaszolt, hogy ez nagyon jó, de írjak mást. Én meg mondtam neki, hogy most nem bírok, nem érek rá, nincs időn, nem tudok így megrendelésre verset írni. Gigi nem hagyott békén, minden másnap írt üzenetet, hogy hogyan áll már a vers. Végül nagyon felhúztam magam, már nem tudom, hányadik e-mail után leültem, és megírtam a verset, amelynek addig csak az első része forgott a fejemben. Miután elküldtem a verset, Ágnes nagyon elégedett volt.
Miből merítesz ihletet a költeményeidhez?
– Főleg a hétköznapi életből. Még általános iskolában – amikor alapszinten kezdtem irodalommal foglalkozni – nagyon tudott motiválni, hogy olvastam egy jó verset, és valami hasonlót akartam írni. Most már hétköznapi érzések, gondolatok, történések ihletnek meg, vagy valamikor csak úgy eszembe jut egy szókapcsolat, és az elindít egy egész folyamatot. Igazából nagyon egyszerű dolgokkal szeretnék foglalkozni a versekben, hogy a hétköznapi dolgot át tudjam emelni egy olyan szemszögbe vagy egy olyan környezetbe, amitől érdekessé tud válni.
Van olyan szerző a világ- vagy a magyar irodalomban, akinek a verse elolvasása után te is ihletet kapsz az íráshoz?
– Nincs ilyen, nem akarok senkit utánozni. Ha sikerül sokat írni, akkor egyáltalán nem is olvasok, hogy még véletlenül se másnak a hatására írjak.
Mindig keresem a saját hangomat, meg amilyen hangon éppen írok, abban szeretnék benne maradni. Van úgy, hogy elolvasok egy jó verset, és azt gondolom magamban: „Bárcsak én tudtam volna ilyen jó verset írni!” Mindig változó, nincsenek nagy kedvenceim. Régen Hrabal volt az, nagyon szerettem volna olyanokat írni, amilyeneket ő. Hangulattól függ, hogy éppen kinek a szövegeit irigylem, kihez szeretnék hasonlítani. A művészet szerintem attól szép, hogy mindig valami újat hoz, mindig valami mást mutat. Annak nem látom értelmét, hogy mindenki egy fajta verset írjon, vagy egy stílusban fogalmazzon.
Sokszor ajánlják pszichés betegeknek, hogy vezessenek naplót. Szerinted az írásnak, a művészeteknek lehet-e terápiás jellegük?
– Valamilyen szinten mindig jót tesz az embernek, ha kiírja magából azt, ami bántja. Mindenkinek szoktam ajánlani: annak is, aki gondokkal küzd, és annak is, aki nem. Segít abban, hogy jobban tudjuk körvonalazni a céljainkat vagy magát a problémát. Minél többet ír az ember, később annál jobban tudja megfogalmazni azt, hogy mit is szeretne, mit nem szeretne, mivel van problémája, mivel nincs. Az írás mindenre jó. Volt olyan barátnőm, aki nagyon nehezen tudta megfogalmazni, hogy mit gondol vagy hogy mit szeretne. Több beosztottja volt, és nagyon nehezen tudta közvetíteni nekik, amit elvárt volna tőlük. Neki is azt ajánlottam, hogy írjon minél többet. Akár írjon le egy problémát többféleképpen, mert az segíti később a gondolkodást is. De ezek még nem műalkotások. Amiket nagy kínlódásaim és sírásaim közepette írtam, azoknak semmi művészi értékük nincs. Azok vagy picsogások maradnak, vagy elpanaszolások. Egy ember akkor tud alkotni, amikor már egy bizonyos távolságból vissza tud tekinteni a problémára. Amikor valaki krízisben van, és azért ír, hogy kiadja magából a gondot, az még nem tud művészetté válni. Ha esetleg később ugyanazt a szöveget előveszi, és már higgadt fejjel átjavítja, az már tud emberi értéket képviselni, mert már érzelmileg nem kötődik a szöveghez vagy ahhoz a problémához.
Hogyan tudnád elképzelni a jövődet: pszichológusként, költőként vagy a kettőt vegyítve?
– A kettőt vegyítve. A költészetből nem lehet megélni. Nagyon sok verset kellene írni, és nagyon sok helyen kellene egyszerre publikálni ahhoz, hogy az ember egy albérletet ki tudjon fizetni, vagy hogy a saját ellátását meg tudja oldani. Nagyon kiábrándító, mert soha nem tudtam megérteni, hogy mi a különbség egy színész és egy költő élete között. De a színész a saját munkájáért fizetést kap, betegbiztosítást, nyugdíjalapot, fenn tudja tartani magát, el tudja tartani a családját, miközben egy költőt mindenki csak annyira becsül meg, hogy ahány oldal publikáció, annyi pénz, de senki nem fizet utána betegbiztosítást, nyugdíjalapot. Ez nem egy élhető út. Félek, hogy ez hogyan fog majd működni a jövőben, amikor nyolc órát az agyammal dolgozom, és utána hazamegyek, és újra az agyamat kell elővennem. De ha belegondolok, nem írok mindennap verset. Valójában elégedett vagyok, hogy van másik szakmám, és a kettőt együtt kell csinálni, mert ha csak költészetből élnék, akkor meghalnék az unalomtól, vagyis előbb-utóbb az agyamra menne, hogy semmi más konkrét dolgom nincs, és nincs más sikerélményem, ha viszont csak pszichológiával foglalkoznék, akkor meg nagyon hiányozna a költészet.
Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Az általános iskolát szülővárosában, a gimnáziumot Szabadkán végezte el, majd Budapestre költözött, ahol megkezdte pszichológiai tanulmányait az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán. 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadás és iskolapszichológus szakirányú diplomáját.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá