Fotók: Szőcs Attila

Második rész - Öreg fiúk is megnyalják a sós vizet

Besétálhattunk a kettős falú kupola belterébe is, ahol sajátos, többszólamú visszhang válaszolt minden irányból a szavainkra. Egy picinyke fülkében pedig maga az esztergomi toronyőr gubbasztott, úgyhogy kissé meg is rettentem tőle, amint a félhomályban megpillantottam a résnyire behúzott függöny mögött. Közelebb lépve aztán megbizonyosodtam afelől, hogy közel sem olyan félelmetes, mint notre-dame-i kollégája, és felbátorodva köszöntem rá:

– Dicsértessék! Nyugis egy munkahely, ha jól látom.

– Ilyenkor igen. De ne higgye, hogy minden látogató békés szándékkal jön ide! Nagyon kell ügyelnem, nehogy valamilyen baleset történjen, netán leugorjon valaki – magyarázza az idősödő őrszem. – Egyébként már valóban nyugalmat érdemlek, hiszen nyugállományba helyeztek. Fénykoromban is itt szolgáltam, csak akkor a bazilika felújításán dolgoztam mint kőműves.

– Na, azt már kevésbé irigylem. Hány téglát kellett megfogni?

– Azt sosem számoltam. Ellenben tudom a végösszeget, hogy hány téglából áll az egész építmény. Mégis, mit gondol? Merjen nagyot mondani!

– Hárommillió – vágtam rá egy valószínűtlenül hatalmas számot.

– Mondtam, hogy bátrabban becsülje fel: 65 millió!

– Elképesztő – képedtem el annak rendje s módja szerint. – Végül engedjen meg még egy kérdést! Mire szolgál a fejünk felett kifeszített drótháló? Na jó, tippelek: megvéd attól, hogy a vasszerkezet elemei a fejünkre essenek.

– Jól néznénk ki! Nem úgy építettük mi ezt, hogy széthulljon. Elárulom: a berepülő galamboknak állja útját.

– Ó, nagyon köszönöm. Ezt ajánlani fogom egyéb templomok és tornyok karbantartóinak is – lelkesedtem egészen komolyan, hiszen sok hasonló helyen találkoztam már turbékoló betelepülők százaival, na meg léptem bele a csepegtetett homokvárra hasonlító, vaskos végtermékeikbe.

Lefelé menet már nem is tűnt annyira hosszúnak az alig 400 fokból álló lépcsősor, a kijárati kapunál pedig még egy érdekes emléktáblával találkoztam: 1856 augusztusában Liszt Ferenc személyesen vezényelte ezen a helyen a bazilika felszentelésére írt Esztergomi misét. További félszáz lépcsőfokot lefelé haladva az ugyancsak tágas altemplomban kötünk ki. Ebben a szobrokkal díszített kriptában kapott helyet néhány száz sírfülke, az építőmesterek és az esztergomi érsekek síremlékeivel együtt.

Ennyi kulturális és szakrális tevékenység után mindenképpen kiérdemeltünk egy termálvizes fürdőt, és ehhez ideális alkalmat nyújtott a szlovák térfélen nemrégiben felújított medencekomplexum (megint csak vájt fülűeknek: Podhájska termálne kúpalisko). Az igaz, hogy alig 60 km távolságra voltunk onnan, de valószínűleg még ma is a keskeny, minden burkolati jelzést nélkülöző utakon keringőznénk, ha nem tápláltuk volna be úti célunkat a mindentudó navigációs rendszerbe. Bár úgy vettem észre, hogy helyenként még ez az ügyes műszer is elnémult meglepetésében. A fürdő viszont nem hagyott kívánnivalót maga után.

Már kívülről szemlélve is megnyerte tetszésünket a modern, élénk színű épület meg a körülötte húzódó, nagy forgalmú bazársor, bent pedig meglehetősen népes vendégsereg és makulátlan tisztaság fogadott (csak a rend kedvéért: a hangzás és a helyszín ellenére a „makula” nem szlovák eredetű szó). Érdekes kidolgozású, formás medencékben különböző hőmérsékletű, ásványi anyagokban gazdag, sós fürdővizet élvezhettünk, ahol pedig az 1900 méterről feltörő, 80 fokot megközelítő forrásvíz közvetlenül torkollott a fürdőbe, ott néhány perc alatt bizonyára a tojás is kőkeményre főtt volna, ha mindezt lett volna bátorságom kipróbálni. Ehelyett inkább a legmélyebb medencében áztattam magam, amelynek szélénél még felszolgálópult is várta az italra és kávéra áhítozókat, méghozzá vízfelszín alá rögzített bárszékekkel. A szabadtéri részleg végében pedig egy takaros kis fabarakkban izzították a finn szauna levegőjét, és bizony jólesett a 90 fokos (geometriai tudományokkal alaposan felvértezett megjegyzések szerint éppen derékszögű) melegbe toppanni az ennél 80 fokkal hűvösebb környezetből. A teljes kikapcsolódást egyedül a mindenfelé kihelyezett órák zavarták meg, ám ez sem ok nélkül történt, a belépődíj ugyanis az eltelt idővel arányosan növekedett. Nyilván nagyon kellett figyelni annak, aki vékony pénztárcával érkezett, de azért mégsem kívánt záróra után itt maradni és felmosni az uszoda padlóját, amennyiben túllépi a határidőt.

Nem is maradtunk záróráig, de Magyarország felé még így is koromsötétben hajtottunk, és ekkor még nagyobb hasznát vettük a GPS útvezetőnek. Sokszor még az út széle is egybeolvadt a környező szántófölddel, de legalább nem panaszkodhattunk a nagy forgalomra, mert csak Párkány közelébe érkezve találkoztunk néhány gépkocsival, meg a H betűvel az útjelzőtáblán, úgyhogy innen akár gyalogszerrel is könnyű hazatalálni. Úgy is tettem. Megfáradt és kiéhezett barátaimat útjukra bocsátottam, én meg belevetettem magam Esztergom éjszakájába. Bár kerékpárt is bérelhettem volna, mert már itt is meghonosodott a mind népszerűbb, automata biciklikölcsönző rendszer, amely a találó „ebi” nevet kapta, ám ilyen kicsiny területen nem igazán éreztem ennek szükségét, sőt egyetlen turistatársamat sem láttam ilyen a járgányokkal karikázni. Nyári szezonban bizonyára más a helyzet. A centrumnak szerencsére jutott közvilágítás, néhány kocsma és klubhelyiség is üzemelt, persze nem kell a budapesti utcákhoz hasonlítani az itteni forgalmat. Hosszas fontolgatás után az ízlésemhez legközelebb álló, őrült punk-rock koncertet választottam, megfelelően trágár szövegekkel és egymást vadul taszigáló zenerajongókkal körítve, szóval egy minden igényt kielégítő, remek szórakozóhelyre bukkantam.

Az előadás végeztével kellően elbódulva botorkáltam hazafelé, és útközben az óváros egyik utcájából éktelen kornyikálás ütötte meg a fülemet. A már jól ismert Padlizsánhoz közeledve egyre hangosodott a vidám kórus kántálása. Ezt már meg kell néznem! Kíváncsian kukucskálok be az ablakon, és alig hiszek a szememnek. Haverjaim egymást átkarolva táncolnak, és fennhangon éneklik az éppen megrendelt dalt, amely a Kör közepén állok c. Edda-műre hasonlít leginkább. Ezt nem szabad kihagyni! Rájuk nyitom az ajtót, csőre töltött fényképezőgéppel, és kattintgatok serényen, amíg csak észre nem vesznek a cimborák, vagyis szó szerint megvalósul a dal szövegének folytatása: „Körbevesznek jó barátok”. Ezután már csak pillanat műve, hogy az én vállamat is két oldalról átkarolják, és együtt dülöngéljünk az élő zene ritmusára. A hangszerelés sem mindennapi: a gitáros-énekes leányzót egy harmonikás úr kíséri. Meg persze a délszaki vérmérséklettel megáldott kórus, amelynek becses tagjai megmutatták a kissé visszafogott helybelieknek, hogyan kell felszabadultan, szellemes kurjantásokkal tarkítva, de azért kulturális keretek között táncikálni és mulatozni. Még a zenészek is elismerték, hogy nem gyakran futnak össze ilyen hálás közönséggel, mert tulajdonképpen sanzonestnek indult az eleinte csendes műsor, csak aztán éjfélkor a tisztességes vendégek hazamentek, és a helyiségben eluralkodott a balkáni temperamentum. Na persze a díjazással is meg lehetett elégedve a két muzsikus, hiszen nem maradt el a borravaló sem, cserébe a megható, fiatalkorunkat idéző dallamokért.

Valószínűleg mi is sokáig emlegetjük majd egymás között a rokonszenves kisvárost meg a művelődési programokkal zsúfolt három napot, az viszont egészen biztos, hogy Esztergom még nagyon hosszú ideig fogja emlegetni a délvidéki öreg fiúk látogatását.

(Folytatjuk)

Képgaléria: