Fotók: Tóth Eszter

14. rész - Őszi színek Kamakurában

Kamakura a XII. század elején lett Japán fővárosa, és a XIII. század közepéig maradt az ország politikai, gazdasági és kulturális központja. Ebben az időszakban kezdtek Koreán keresztül beszivárogni a kínai kultúra hatásai, és elterjedt a buddhista vallás. Kamakurában számos buddhista templomot emeltek, és új, japán buddhista szekták alakultak. Ma Kamakura egy kisváros Tokiótól egyórányi vonatútra délre, melyet kelet felől az óceán, az északi, keleti és déli oldalon pedig sűrű erdőkkel borított hegyek vesznek körül.

Kamakurába érve először a Haszedera templomba indultam. A templom kapuján belépve egy csodaszép japánkertben találja magát az ember.

A Haszedera templom után a városban levő Nagy Buddha-szoborhoz mentem. Ez 13,35 méteres magasságával a második legmagasabb bronz Buddha-szobor Japánban. A szobrot a XIII. században emelték, és eredetileg egy templombelső része volt. A körülötte levő templomot azonban a tájfunok és az áradások többször is elmosták, mígnem a XV. században meg nem elégelték a folytonos építkezést. Azóta a Buddha-szobor szabad ég alatt, egy parkban áll.

Kamakura egyik legtöbbet látogatott helye a Hacsimangu szentély. Csak az újévi ünnepek környékén évente több mint kétmillióan jönnek el ide! Egészen félelmetes szám.

A templom jó állapotát látva felfoghatatlan, hogyan lehet majdnem ezeréves. Az alapítás éve ugyanis 1063! Egyébként a Hacsimangu szentélyt Hacsiman, a szamurájok védőistene tiszteletére építették. A templom mellett két kis tavacska áll szigetekkel. Az egyik tó három szigettel Kamakura földesurait, a Minamoto családot szimbolizálja. A másik tó pedig négy szigettel az ellenséges családot, a Taira klánt. Ez akár szép példája is lehetne az ellenség tiszteletének és megbecsülésének, de gyorsan hozzáteszem, a japán nyelvben a „négy” és a „halál” szavakat ugyanúgy ejtik.

Kamakura legfontosabb zen buddhista temploma a Kencsodzsi. A városközponttól kissé távolabb érve itt már érezhetően kevesebb volt a nézelődő ember. A templomnak nagyon kellemes, csendes, megnyugtató, meditatív hangulata van.

Kamakurában nagyon sok templom van, ezért egy nap alatt lehetetlenség lett volna mindet megnézni. Az utolsó, amit meg szerettem volna látogatni, a Meigecuin templom volt. A térkép alapján nem tűnt annyira bonyolultnak az útvonal. Aztán kiderült, hogy eléggé félreeső helyen van, és szinte semmi nem jelzi, merre kell menni. Maga a templom is pici, nem olyan díszes, mint az előzőekben bemutatottak. Turista alig volt, külföldi egy szál se rajtam kívül. Mégis nagyon örülök, hogy sikerült ráakadnom erre a helyre, hiszen olyan, mintha a nyugalom egy kis eldugott szigete lenne. A kertet felülről szinte dunnaszerűen takarják a gyönyörű, rozsda- és borostyánszín levelek. Alul a puha moha mint egy szőnyeg nyúlik el. Magával ragadó az a harmónia, nyugalom és tökéletesség, amit a japánkertek árasztanak magukból.

Teljesen belemerültem az álmélkodásba, mikor egyszer csak hirtelen egy japán fickó szólított meg. Meglehetősen megdöbbentett a dolog, mivel eddig még soha nem történt velem hasonló. A legtöbb japán nem tud angolul, vagy azt hiszi magáról, hogy nem tud, ezért rendszerint halálra rémülnek, ha egy külföldivel kell beszélgetniük. A férfi hibátlan angol kiejtéssel hívott maga után, hogy mutasson nekem valamit. Azt mondta, gyanította, hogy nekem nem fog feltűnni a dolog, mert nem tudom elolvasni a kertben levő kis táblácskákon levő szövegeket. Egy kis csobogóhoz vezetett, majd intett, hogy helyezzem a fülem a csobogó mellett függőlegesen kiálló bambuszcsövek szájához.

A csövek szájából valami éterien gyönyörű és légies muzsika tör fel. A háttérben levő bambuszcsőből csepeg a víz egy kőbe vájt mélyedésbe, a kő alatt pedig kis kerámiakancsó van a föld alatt. A vízcseppek hangja a kerámián visszhangot vet, és végül ezt lehet a mélyedésbe helyezett bambuszcsöveken át hallani. Minden cseppnek teljesen más hangja van. Állítólag csak két ilyen zenélő kút van Japánban: a másik Kiotóban.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: