Fotók: Varga Viktória

Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke egy rendezvénysorozat keretein belül a hallgatókat írókkal, költőkkel és kritikusokkal hozza testközelbe, Kontaktzóna címmel. A moderátorok legtöbb esetben a kar diákjai közül kerülnek ki, s ők beszélgetnek a vendégekkel. Élményhelyzetbe hozva ezzel mind a hallgatókat, mind a meghívottakat. Legutóbbi alkalommal viszont egy teljesen más jellegű esemény részesei lehettünk. Hajvert Ákos és Tóth Péter Radnóti-díjas versmondók látogattak el hozzánk, Nem mondhatom el, Ismerős versek című önálló versösszeállításukkal.
A ,,kék terem” adott otthont a rendezvénynek. A diákok gyülekeztek, a versmondók műsorra készen vártak, a tavaszillatú kabátok illata belengte a termet. Minőségi előadás és összeállítás, így tudnám összegezni a látottakat és hallottakat. Kérdéseimet először Hajvert Ákoshoz intéztem (Hajvert Ákos a későbbiekben csak Á-val, Tóth Péter csak P-vel lesznek jelölve).

Honnan az ötlet?
Á.: Péter barátom néhány éve vetette fel az ötletet, hogy készítsünk egy közös műsort. Kisgyermekes apaként ma sem egyszerű megoldani a próbákat, természetesen akkor sem volt az, viszont ha szorít a határidő, hatékonyabban dolgozom. Ebben a helyzetben Janka kislányom születése volt a határidő, ugyanis négy évvel ezelőtt, amikor Zalán fiam született, szintén készítettünk egy versösszeállítást. Akkor Terék Anna Duna utca c. verseskötetét dolgoztuk fel Pál Ágnes és Raffai Ágnes közreműködésével. A Nem mondhatom el is hasonló sémára épül. A Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete évente legalább egy versszínházi produkciót, verses drámajátékot tájoltat. A mostani előadás több mint egy éve fut már. A tehetséggondozó műhelyünkben, a Szép Szó Táborban, szintén születnek produkciók, amiket, ha lehetőségünk engedi, elviszünk minél több helyre.

Mesélnél a munkafolyamatról?

P.: 2009-ben, Tatabányán az Országos József Attila Vers- és Prózamondó Verseny döntőjén találkoztunk először Ákossal. Én abban az évben már részt is vettem a Dudás Kálmán Vers- és Prózamondó Találkozón, Bácsfeketehegyen, és „itt ragadtam”. Olyan emberek közé kerültem, akiknek ugyanolyan fontos a versmondás, mint nekem. Hihetetlen sok energiát adott. Később a tanítványaimat is elhoztam. Ma már ők is visszajáró ,,versutasok'”. Ákossal 2010-ben kaptuk meg a Radnóti-díjat. Soha nem tekintettünk vetélytársként egymásra, sőt, azt hiszem, rögtön megéreztük, hogy egységben az erő. Erősödni kezdett a közös műsorunk körvonala, amiről azt gondoltuk, hogy szuggesztív hatással bírhat a közönségre is és majd ránk is. A Nem mondhatom el című pódiumestünket 2014 márciusára készítettük el. Én a Kiskunság szívében, Kunszentmiklóson (vagy, ahogy Petőfi Sándorból tört ki egy átmulatott éjszaka után: „...Kis-Kúnsági Szentmiklósnak ifjú népe, benyitottál a szívemnek közepébe..”) vagyok testnevelő tanár, Ákos barátom pedig igazgató Kishegyesen, és Bácsfeketehegyen él a családjával. Megkerülhetetlen tényezők, és főleg ezek befolyásolták nagy mértékben a próbafolyamat időszakát. Az alkotás periódusa viszonylag rövid és tömör munkafolyamatot ölelt fel. Nagyjából mindig ugyanúgy éltük meg a próbanapokat. Én péntek éjjel felszálltam a vonatra, Ákos Topolyán várt rám, és hajnaltól már próbálhattunk is a bácsfeketehegyi kultúrotthon (ismertebb nevén a Tüzi) egyik termében, vagy éppen a jégveremre emlékeztető feketicsi színházteremben. Aztán, még a reggel folyamán vissza Topolyára, és már indultam is vissza. De érkeztem haza kalandosabban is, egyszer egy szerb kamionos vett fel Tompánál, addig stoppoltam, aki Párizsig ment. Egy pillanatra elgondolkoztam. De másnap tanítás volt, így az otthonhoz közeledvén el kellett búcsúznunk. Kalandos próbákat éltünk meg.

Több helyen is előadtátok már...

Á.: Eddig nyolc alkalommal mondtunk ismerős verseket a nagyérdeműnek. Nagyszínpadon, kultúrházak szűk termében, olvasóteremben, iskolai osztályteremben, kiállítóteremben, díszteremben. Nem panaszkodhatunk, a nézőtér mindig megtelt. Számunkra nagyon fontosak a visszajelzések, hogy tisztában legyünk azzal, hagyunk-e valamilyen érzést, gondolatot a hallgatóban, és ha igen, milyent? Én szívesen fogadok minden kritikát, legyen az pozitív vagy negatív, hiszen csak így fejlődhetünk. Alapvetően jó visszhangra talált ez a műsor. Újvidéken, Topolyán, Bácsfeketehegyen kétszer léptünk fel, egyszer Szabadkán és egyszer Kunszentmiklóson. Zenta és Szabadka még egyszer tervben van, és egyeztetések folynak a soproni Petőfi Színházzal, valamint Kárpátaljával, és tervezzük fesztiválra is vinni az összeállítást.

Milyen korosztályt céloztatok meg?

P.: Egy olyan vershalmazt szerettünk volna, amiben nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus számba menő költők. Kicsit úgy érezzük, manapság a kortárs versek kapnak nagyobb figyelmet, és elhalványulni látszanak szüleink, nagyszüleink kedvelt versei, amiken felnőttek. Igaz, az oktatás igyekszik beolvasztani a diákok tudatába ezt a világot is, de élményt nyújthat nekik, úgy gondoljuk, ha ,,élőben” is találkozhatnak velük. Tanulhatnak belőle, és talán könnyebben is megmarad bennük. Másként kerül megértésre a hallott szöveg és az olvasott. Új világ ez. Kísérleteztünk is. Különböző versek versszakait fűztünk egymásba. Műveket, versszakokat és sorokat osztottunk fel egymást között. „Feleselő-versmondást” próbáltunk teremteni, kihasználva azt, hogy ketten vagyunk. Természetesen az „ismerős versek” rákényszerítenek minket a hihetetlen pontos szövegmondásra is. Ez a problematikája, amire mi inkább kihívásként tekintettünk. Kihívásra, aminek meg kell felelnünk.

Á.: Amikor arra törekszünk, hogy hatvan percben komoly szövegeket tolmácsoljunk, felmerül a kérdés, hogy képes-e a néző ezt pattogatott kukorica és kóla nélkül végigülni. Egyébként az tényleg egy reális kérdés, hogy 27 verset, amelynek a kilencven százaléka klasszikus szöveg, és amit már előadtak a ,,nagyok” (Sinkovits, Latinovits stb.), hogyan lehet izgalmasan fiatal közönség elé tárni. De például erre jók a vetítések. Mivel klasszikus szövegeket válogattunk, úgy gondoltuk, hogy hangzásvilágában se keressünk más irányokat, így maradtak a klasszikus zenék. Mégis valahogy maivá kellett tennünk. Itt jöttek a képbe a flashmobok, ahol a meglepett hallgató digitális cuccokkal rögzíti a látottakat, kiveszi a füléből a „headsetet”, hogy hallhassa a rendhagyó szimfonikus koncertet, amely betör az életterébe, legyen az vasútállomás, köztér vagy akár metró. Természetesen úgy igyekeztünk mindezt összeállítani, hogy építse a versfolyamot, és ne válassza szét. Legyen egy, vagy akár több gondolati egysége. Érthetővé próbáltuk tenni mindenki számára. Mert csak akkor tudunk adni valami, ha azt maximálisan be is tudják fogadni.

Része a fiatalság életének a versmondás, napjainkban? Mennyire fontos a versmondásra nevelés?

Á.: Annyira része, mint amennyire a klasszikus zene, a színház vagy a sport. Mindig lesznek olyan fiatalok, akik valamelyikben megtalálják magukat. A feladatunk, hogy eljussunk hozzájuk, jelezzük, hogy itt vagyunk, és biztosítani tudjuk számukra a fejlődés lehetőségét. Elég tömegesek a rendezvényeink ahhoz, hogy ne beszélhessek hanyatlásról. Nyilván az én nézőpontomból fontos a versmondásra nevelés. Nem az a cél, hogy minden versmondóból színészt vagy előadóművészt neveljünk. Ennél egyszerűbb és mégis bonyolultabb: szeressék és ismerjék a nyelvüket, használják ki a nyelv és az irodalom adta lehetőségeket, tanuljanak meg közönség előtt beszélni, önfegyelmet, csapat- és versenyszellemet sajátítsanak el. És amikor egyszer anyák, apák, orvosok, jogászok, újságírók, háziasszonyok, színészek, mérnökök, mesteremberek lesznek, adják át gyerekeiknek ezt a kincset.

Mit jelent számotokra a versmondás?

Á.:Számomra a versmondás terápia. Olyan összeszedett, átgondolt, örökérvényű gondolatokat szűrhetek át magamon, amik bennem is megfogalmazódtak, csak nem vagyok képes úgy kimondani, mint ahogy József Attila, Kosztolányi Dezső tette (és még sorolhatnám), vagy akár a kortársak teszik.
P.: Szabadságot. A versmondás az. Van két magyar fiatalember, egyik Bácsfeketehegyen él, Szerbiában, a másik Kunszentmiklóson, Magyarországon. Együtt kaptak Radnóti-díjat. Mindketten tanárok: az egyik iskolaigazgató, a másik testnevelő. Fizikai a határ az emberek között, és igen nagynak is mondható. De ott van a vers. A versek iránti hűségünk és a versmondás felé való elkötelezettségünk. Ez minden nehézséget képes áthidalni. Nincs határ. Ez a szabadság.

Képgaléria: