Ifj. dr. Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács korábbi (2010–2014) elnökének Merre tart(son) a Magyar Nemzeti Tanács? – Egység és sokszínűség című estjének két állomásán vagyunk túl. Május 7-én, csütörtökön a zentai Royal Hotelben zajlott le az első, május 14-én pedig a szabadkai új városháza nagytermében került sor a beszélgetéssorozat második felvonására. Az utóbbi időben másról sem lehetett olvasni/hallani a vajdasági alternatív és (részben) mainstream médiában, mint a VMSZ–MNT mizériáról, amelynek egyik gyújtópontja épp a Családi Körben megjelent kétrészes Korhecz-interjú volt.
Mivel a terítékre kerülő témák némelyike közvetlenül érinti az egyetemistákat, emiatt fontosnak tartom, hogy mi is elmondjuk, elmondhassuk a véleményünket. Ahogy Charles De Gaulle tábornok, későbbi francia miniszterelnök mondta: a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy a politikusokra lehetne hagyni.
Nem tudtam részt venni a zentai esten, ebből adódóan azt sem tudhatom, milyen hangulat uralkodott a teremben, milyen érzelmek szabadultak fel Kókai Péter beszélgetőtársából és a nézőkből. A YouTube-ra azonban felkerült az est felvétele, így utólag én is meg tudtam nézni a több mint egyórás eszmecserét.
Az est folyamán számos kérdésről szót ejtettek, közülük a mi szempontunkból a két legfontosabb téma a kivándorlás és az ösztöndíjprogram volt. Az egyetemistáknak nyújtott támogatást szinte mindenki – köztük én is – rendkívül hasznos kezdeményezésnek tartja. „Ha egy kisebbségi közösség ki akar mászni abból a mocsárból, amiben van, nincs kézenfekvőbb lehetőség, mint hogy a képzésébe, a versenyképességébe fektessünk bele” – támasztotta alá a program fontosságát Korhecz. Látnunk kell azonban, hogy a támogatási rendszer több sebből vérzik. Egyetlenegyszer kell teljesíteni a feltételeket, és aztán egy éven keresztül havonta kapod a pénzt, még akkor is, ha az egyetemi városban éppen mindent csinálsz, csak nem a tanulmányaidra fókuszálsz. Rengeteg „egyetemistát” ismerek, akik nem járnak be előadásokra, egyetlen vizsgát sem tettek le, mégis boldogan éldegélnek a havi 90–150 euróból, ügyesen kijátszva a rendszert. Ilyenkor azért kicsit becsapottnak érzem magam a többiek nevében is, hiszen közben olyanok nem kapják a támogatást, akik megérdemelnék. A pletykák szerint ez már nem sokáig lesz így, ugyanis az MNT szigorúbban ellenőrzi majd a tanulók teljesítményét. Sokan utálják a havi jelentések kitöltését, de engem egy csöppet sem zavarna, ha év közben is ránéznének, ki hány vizsgát abszolvált sikeresen. A baj csak az, hogy ez igencsak utópisztikus elvárás egy olyan intézménnyel szemben, amely az űrlapok kitöltésének dátumát is folyamatosan halasztgatja, ahelyett hogy megvonná az egyhavi támogatást a szabályszegőktől.
ifj. Korhecz Tamás
Az emigráció már egy jóval összetettebb probléma. Esetemben a kivándorlás nem opció. Ne próbálj meggyőzni, nem fogok elmenni. Lenne rá lehetőségem, és ennek ellenére sem. Ha te akarsz, hajrá, de engem hagyj békén!
Ha úgy döntesz, hogy veszed a sátorfádat, ezt kétféleképpen teheted. Az első verzió, hogy bepakolsz a hátizsákodba, és hátra se nézel. A másik lehetőséged pedig, hogy összecsomagolsz, elmész, de segítesz az itthoniaknak. Nem feledkezel meg rólunk, követed a híreket, tartod a kapcsolatot a családoddal, barátaiddal, s ha úgy adja a helyzet, külföldi tapasztalatokkal, az ott megszerzett anyagi biztonsággal hazatérsz és segítesz.
Hogy miben? Egyre erősebben munkálkodik bennem az az érzés, hogy a mi generációnknak kell kihúznia a csávából Vajdaságot. A beszélgetés egy pontján Korhecz is arról beszélt, hogy: „Tőlünk függnek a dolgok leginkább. Nem mindenkinek ugyanaz a szerepe az életben, de mindenki tehet valamit a közösségért.” Nemcsak a másik, nemcsak a szomszéd, de mi magunk is.
Az est végén a közönség is lehetőséget kapott a kérdezésre, és elsőként Bózsó István ragadta meg a mikrofont. Ő is egy ideig Magyarországon élt, majd visszatért, és Vajdaságban kavarta fel az állóvizet a Második Nyilvánosság Facebook-csoport megalapításával. Hasonló példa Magyarországon Várady Zsolt, az IWIW alapítója. Az első magyar közösségi oldallal aratott sikerei után Németországba költözött, ahol bár meg is találta számításait, mégis hazatért, hogy a szülőföldjén próbáljon elviselhetőbb közeget teremteni. Előbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy feljelentette valamennyi, Magyarországon 1990 óta működő parlamenti pártot, mondván, adórendszereikkel élhetetlen országot teremtettek. Majd ő lett az egyik szimbolikus civil aktivistája a tavaly év végi tüntetéseknek.
Bármennyire is menekülünk a gondolat elől, Vajdaság jövője mi vagyunk. Ha azt akarjuk, hogy maradjanak itt utánunk is generációk, akkor el kell kezdeni most élhető közeget teremteni. Magunknak valóban könnyebb lenne ezt megteremteni külföldön, Vajdaságban viszont nélkülünk nem fog megvalósulni soha.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá