Tudok én is Garfield lenni

Az időjárás nem olyan volt, amilyenre számítottam. Az étel sem olyan volt, mint amilyet otthon megszoktam. S a nyelv messze nem olyan volt, mint az általam ismert.

Beszéd közben három módszert használtam felváltva. Az egyik már a szóbeli nyelvvizsgán is bevált, ezért amikor elképzelésem sem volt arról, hogy az adott szó der, die vagy das, leginkább ezt a módszert alkalmaztam. Elnyeltem a szavak végét, és a beszélgetőpartneremre bíztam, hogy eldöntse, hogy „er”-t, „en”-t vagy éppen „em”-et hall.

Volt egy olyan variáció is, hogy azt a nemet használtam, amely valamilyen oknál fogva helyesnek hangzott. De egyszerűen nem tudtam mire asszociálni. Nekem minden der volt.

A kedvencem viszont mégiscsak a harmadik módszer volt, amelyet hetek után is nagy előszeretettel alkalmaztam. A lényege az volt, hogy felsoroltam mindhárom lehetőséget. Mindenki válassza ki, ami neki tetszik.

Kívülről fújtam én az Adjektivdeklinationt meg a Rektion der Verbent. Csak éppen az az aprócska alaptudás hiányzott, hogy der, die vagy das. A szemükben ez lényegtelen kis hibának számított, míg tudomásom szerint otthon nem volt túlkedvelt az, hogy „moja tata”.

Az, hogy angolul beszélek az emberekkel, teljesen normális dolog. De az, hogy németül csevegek különböző témákról, na, az már nem fért a fejembe.

Elképedve hallgattam a híreket a rádióban, amikor a gyerekeket vittem az óvodába, és majdnem leparkoltam az út szélére csak azért, hogy elgondolkodjak azon, hogy a csodába értettem meg ezt.

Az emberek feltettek valamilyen kérdést, amely az esetek nagy részében természetesen a hazámat érintette, én pedig ha kerestem is a szavakat, de elmagyaráztam mindent. Részletesen. S a véleményem is kifejtettem a kommentárjuk hallatán. Nem csak abból állt az egész, hogy bólogattam, míg ők valamiről meséltek. És ez nagyon fura volt. Persze, esetenként emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem ártana odafigyelnem mások beszédére. Így ugyanis esetlegesen nagyobb az esélye annak, hogy megértem őket, bármi is a téma.

Többször is meg kellett őket kérnem, ismételjék meg azt a kérdést, hogy szoktak-e a szerbiaiak grillezni. Ah, neeeem, dehogy.

Azóta a kedvenc szavam a ćevapčići.

– Ćevapčići.

– Ja, ja čevapčiči.

– Ćevapčići.

– Čevapčiči.

– Ćevapčići.

– Čevapčiči.

– Pljeskavica.

Szerencsémre teljesen elfogadható németül azt mondani, hogy palačinka. De az, hogy „heute mache ich Palatschinka” valahogy mégsem hangzott olyan jól. Eszem ágában sem volt azonban megtanulni a palacsinta német nevét. Halvány elképzelésem viszont volt róla.

Még negyven nap után is azt kérdezgettem magamtól, hogy mit tartogat még számomra ez a nyelv. De nem ez volt az egyetlen kérdésem. Volt olyan, amire sokkal inkább szerettem volna választ kapni.

Miért nem tud a sírás valami cuki dolog lenni? Nem nagyon, csak egy icipicit. Az ember hamar megtanulja felismerni a sírás különböző fajtáit. Egy módon sír a gyerek, ha éhes, a figyelemfelhívás pedig egy egészen más dolog. De attól még idegőrlő.

Mindent megadtam volna azért, hogy legalább egyszer egyedül ehessek, csendben és nyugalomban. Itt viszont az étkezések szent rituálénak számítottak. Ezért ettünk gyakran újramelegített újramelegített ételt, s kínszenvedés volt ez a szülőknek, de a gyerekeknek is, akik még csak nem is nagyon tudták, mi is az az imádkozás.

De a négy kölyök nem csak az étkezések alkalmával tud hisztit csapni. Egy hétköznapi apróság is pokollá tudja tenni a pillanatot.

GEHT RAUS!!! Azaz menj ki.

Nem tűnik olyan vészesnek, kivéve, amikor ez része egy egész folyamatnak, amely hajnalok hajnalán veszi kezdetét, s nap mint nap megismétlődik.

Tehát: elkezd sírni a baba, valahol még hat óra előtt. Tény, hogy általában egy hajnali rigó vagyok, de azért tudok én is Garfield lenni. Ezek után csak remélni tudom, hogy sikerül visszaaludnom. Persze hiú remény az egész, ugyanis keltegetni kezdik a fiút, aki nemrég indult iskolába, és utálja a reggeleket. Szerencsére a szobánk egymás mellett van, így élvezhetem a live morning showt, ahogyan kiküldi azt, aki kelti, majd egy elefánt kecsességével trappol le-föl a házban. MENSCH! A negyedóránként szóló harangokról meg ne is beszéljünk!

Egy újabb kérdés a tudatmódosító szereket illetően. Miért nem kávézok?

Most azonban kanyarodjunk vissza az iskolakezdős témához! A gyerekek nem sorban tanulják a számokat. Az ábécével pedig nekem gyűlt meg a bajom. Mert a S lehet S, SZ, de Z is. Nem megy a fejembe, hogy volt olyan alkalom, amikor én tanítottam másokat németül.

Gyerekek

Az egész gyerekvigyázás tulajdonképpen egy találgatós játék. A gyerek sír, te pedig megpróbálsz rájönni, hogy miért.

Egy kicsit sok volt a négy gyerek. Kit akarok becsapni? Rengeteg. S hogy miért? Az okok folyamatosan és szüntelenül szaporodtak. Sokszor mondták már nekem a szüleim a nővérem nevét, meg ő is számtalanszor le lett Ildizve, de itt rögtön négy nevet sorolnak le. Érdekes, hogy sosem okoz gondot az anya, apa megszólítás.

S ezt a négy gyereket meg is kellett nevelni. Amikor a szülők rászóltak egy-egy csemetére, rájöttem, a figyelmeztetés akár rám is vonatkozhat. Időközben rájöttem, magam sem vagyok egy mintagyerek, de valahogy mégis jobbnak láttam, hogy a gyerekek tanuljanak tőlem, ne pedig fordítva.

Mégis hogy nézne ki, ha egész nap aludnék, és amikor megéhezem, addig sírok, amíg valaki a számba nem adja a sem nem túl meleg, sem nem túl hideg ennivalót? Mondjuk, azt azért kétlem, hogy hozzá tudnék szokni, hogy más határozza meg, milyen pózban fogok aludni, és mikor kapok végre tiszta alsóneműt (a gyerekek esetében pelenkát).

Mégis akad pár ok, ami alátámasztja azt az állítást, hogy jó felnőttnek lenni. És ha nem lenne olyan jó, miért akarna minden gyerek olyan lenni, mint a felnőttek? „Felnőttek.” De természetesen azért meg kell húzni a határt aközött, hogy mit tehet egy gyerek, és mit tehet egy felnőtt. Gyereknek lenni csak annyival jobb, hogy van egy halom gyerekjog, meg plusz védelem, blabla... lényegében olyan, mintha egy kondommal a fején sétálna az ember. Utána meg betölti a tizennyolcat.

Au pair élmények

Míg én odakint békésen éltem az életem, a híreket lesve a menekülteket illetően, addig otthonról többnyire azt a hírt kaptam, hogy ki halt meg, és mikor lesz a temetés. Na, meg persze az is állandóan a terítéken volt, hogy éppen melyik határt zárták le. De éppen ez az, ami az én szerencsémet jellemzi. Egyszer az ebola, most a menekültek... Tényleg az lenne a legmegfelelőbb megoldás, ha csak felpattannék a seprűmre, és úgy közlekednék. Nincs ellenőrzés a határon, senkit nem érdekel, hogy magyar vagy éppen szerb az útlevelem.

És ha már az utazás szempontjából idéztem fel előző au paires emlékeimet, hát itt a másik. Olaszországban azt számoltam, hogy hány pizzát ettem meg az ott töltött napok alatt, most viszont azt számoltam, hogy hány golyóstollat írtam ki. Komolyan azt hittem, hogy két hónapra több mint elég magammal vinnem négy tollat. Tanultam a hibámból. Következő alkalommal viszem a laptopom. Bár őszintén szólva remélem, hogy nem lesz következő alkalom.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: