(csattanó maszlag, nadragulya, beléndek etc.)

A következőkben a solanaceae, magyarul a burgonyafélék családjáról lesz szó. Az alcímben felsoroltakon kívül ide tartozik még termesztett növényeink közül a burgonya, a paprika, a paradicsom is, melyek kisebb mennyiségben szintén tartalmaznak bizonyos mérgező növényi alkaloidokat, de sosem a fogyasztott részben (a burgonyánál előfordulhat mérgezés, ha napfény éri a gumót és megzöldül). Kivételt képez a dohány, amit ugye éppen a hatóanyaga (nikotin) miatt fogyasztanak. De erről majd később lesz szó.

A felsoroltak közül a csattanó maszlag is nagy mennyiségben tartalmaz hatóanyagokat (atropin, szkopolamin stb.), rajta keresztül próbálom bemutatni ezt a „társaságot”.

Általában a magját fogyasztják alkoholban áztatva vagy lenyelve, de olyanról is hallottam, aki a megszárított leveleket szívta el, esetleg vadkenderrel keverve. Mérgei közül az atropin kettős látást, nyugtalanságot, mozgáskényszert, hallucinációkat, delíriumot okoz, a szkopolamin viszont bódító hatású.

Magam sosem próbáltam ki ezt a növénycsoportot (mármint a durvákat, mert krumplit ettem már), és azok után, amiket olvastam, illetve hallottam róluk, azt hiszem, nem is fogom. Az eset bizonyos ismerőseimmel történt. Valószínű, hogy ha ésszel nyúlunk ezekhez a drogokhoz, okozhatnak kellemes élményt, de ez a társaság, tapasztalatlan lévén, bizony alaposan túlszívta magát a maszlag leveléből. Az egyiküket négy nap múlva találták meg egy tóparton. Még mindig nem volt észnél (rendkívül hosszan tart a hatás), a lábát a vízbe lógatta, és csak bámult maga elé. A lábujjait le kellett vágni, mert lefagytak. A másik delikvenst valahol a városban szedték össze, őt elszállították a mentők, és nincs tudomásom a további sorsáról. A harmadik egy idő után önként bement egy pszichiátriára, hogy segítsenek rajta. Egy hét múlva a váróteremben a kijelentkezésre várt, amikor úgy látta, hogy elszáguldott előtte egy villamos. Erre megkérte a dokikat, hadd maradhasson még egy hétig.

Ezekről a dolgokról beszélek, amikor óvatosságra intek mindenkit. Én például sokszor vagyok óvatlan, ezért ilyen szert inkább ki sem próbálok.

2014: ...aztán néha meg mégis. Az LSD-vel kapcsolatban összejött a „soha többé” – egyelőre –, beláttam ugyanis, hogy a markánsan hallucinogén szerek nem nekem valók, túl élénk hozzájuk a fantáziám. Aztán időnként mégis elcsábulok. Így volt ez a fenti növénycsaláddal is: az egyik daturával – nem a gyomként ismert csattanó maszlaggal, hanem a dísznövényként tartott angyaltrombitával – barátkoztam egy ideig. És amíg a szabályokat betartottam (egy emberre egy virág, tíz percig áztatva forró vízben), nem is volt vele semmi gond, kellemes kis tripekben volt részem. Aztán az egyik fesztiválon eleresztettük a gyeplőt – mindig így kezdődik –, és mindent úgy csináltunk, ahogy azt nem kell. Pedig a datura – akár a székelyek medvéje – nem játék. Hárman voltunk, és számolatlanul tömtük a tölcsérvirágokat egy palackba, ráöntöttük a forró vizet, aztán a következő ajánlattal álltam elő: ezt ugye tíz percig kell áztatni; áztassuk tizenötig, aztán ötpercenként szavazzunk, ázzon-e még öt percig. Ha csak az egyikünk is arra szavaz, hogy ázzon, akkor a vízben marad. Több mint fél óráig állt benne, s minden alkalommal csak én szavaztam a továbbázásra. (Tegyük hozzá, hogy napok óta ittunk, szívtunk, enni és aludni viszont leginkább elfelejtettünk.) A többieket hamar elveszítettem – életben maradtak egyébként –, a bögre tea elkortyolása után elindultam megnézni egy színdarabot a nagy tölgyfánál. „Normális” esetben ez a főzet negyed óra után kezd el halványan hatni, egy óra múlva rendesen: ezúttal három-négy perc múlva sötét szárnyak suhogását hallottam a fejem körül. „Picit” berezeltem, le is léptem a tömegből, csendes, magányos helyet keresve. Amikor megleltem, azonnal térdre zuhantam, majd fejjel előre, majd még tovább. Elindult a pörgés-forgás. Egy nagy szürke gömbben találtam magam, eltűnt a fent és a lent, idő, tér... így próbáltam elindulni haza. Csodálatos módon éppen az ügyeletes mentőosztag közelében zuhantam össze másodszor, és ezzel valahol a tudatom mélyén tisztában is lehettem, mert annyira emlékszem, hogy mosollyal az ajkamon megnyugodva elaludtam. A következőkről megmaradt néhány képfoszlány – száguld velem a mentőautó, hideg zselé a csuklómon és a bokámon, valami huzakodás „fehér ruhás pékinasokkal” –, aztán valamikor éjjel (a teát kora délután ittuk) tértem magamhoz a következőkre: ismeretlen helyen fekszem, körülöttem több ágy is van, a testem a fekhelyemhez kötözve, közben a hólyagom majd szétreped... És megindult életem egyik legintenzívebb narkós kalandja, telve furábbnál furább hallucinációkkal. Részletesen nem mesélem most el, több helyütt leírtam már. Csak még a végét: cirka huszonnégy óra telt el a teaivás óta, amikor végre sikerült eljátszanom a dokiknak – természetesen a pszichiátrián voltam –, hogy teljesen jól vagyok, s mivel aznap fel kellett lépnem az egyik zenekarommal a fesztiválon, saját felelősségre elengedtek „további otthoni ápolásra”, ahogy az elbocsátó levelemen áll. Amikor kiléptem a kapun, rápillantottam az órámra. A számlapból neonzöld lézer tört elő, olyan, mint a jedik kardja.

Szóval óvatosan ezekkel, ismét csak azt mondom.

Képgaléria: