Hatalmas házának kis pincéjében rejtőzött gyermekkorom egyik hétköznapi, mégis hatalmas csodája.
Amikor beléptem, ugyanaz az illat áradt felém. Vagy én sétáltam bele? Nem tudom. Ott volt, és nem mozdult soha. Mintha a nagymama lábosai csak ezen a levegőn tudnának létezni. Nem dohos, nem olyan, mint a falakba szívódott százéves cigarettafüst. Elmondhatnám, hogy milyen nem. De valódi meghatározást nem adhatok. Egyik sem lenne tökéletes. Nekem különleges. Ugyanaz az illat, mint minden eddigi alkalommal. Ugyanaz, mint legutóbb, ugyanaz legalább tizenhat éve. Olyan régi... régi illata van. Érzem, hogy a legfinomabb dolgok, amiket valaha ettem, mind itt készültek. Tudom.
A nagymama kiskonyhájában vagyok. Emlékek sokaságát lélegzem be ilyenkor, és a heves érkezésem miatt felszakadozott port. Balra a polcokon sorakoznak a lábasok, mézesüvegek, egy szatyorban parafadugók, szűrők és sajtreszelők, és néhány petróleumlámpa alkatrésze. Jobbról a földön, kis faládákban az évek során összegyűjtött újságok egy része. Azt gondolnánk, hogy ott porosodnak már jó ideje, de valójában minden nap másik kerül a torony tetejére. És mindegyiket ugyanaz a ráncokkal barázdált szorgos kéz lapozta végig, és tette végső nyughelyére. Mellette kartondobozok és terítők, gondatlanul egymásra halmozva. Kicsit előrébb három zsírosbödön. A sarokban két régi kerékpár, szorosan egymás mellett. Előrepillantok, a pinceablak alatt és a rajta beszűrődő napfényben már látom is ahogyan a mami hátulról tartja a kis kezem, én pedig lelkesen kavargatok valamit.
„Keverem a kását, sütöm a pogácsát...” Hű, milyen közhelyes! Nem tudom, vajon hányszor hallgatta végig, és énekelte velem együtt, de biztos, hogy még ma sem kell neki szövegkönyv. Szörnyen unalmas lehetett már, de sohasem mondta, én meg sohasem kérdeztem.
Mi így főztük a baracklekvárt. Őszintén megvallva, mindig jobban szerettem az illatát, mint az ízét. Mert fantasztikus. Édes, likőrös barack. Ezt mindig is a legcsodálatosabb dolognak tartottam. Még most is. Ilyenkor a pincétől a harmadik emeletig, ebben az illatban úszott az egész ház.
Így ment ez minden ősszel, éveken át. Állandó volt, változatlan, mégsem monoton. Részletgazdag és számomra mindig ugyanolyan izgalmas. Mára sok minden megváltozott, lassan ez is csak emlék marad. Baracklekvár illatú, örök emlék.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá