Részlet a Fekete normalitás című kisregényből
Fáradtan ébred, a Többiek reggeliznek, csak a (nem)Látó Öreg fekszik az ágyában. Szekrénypolcán újságok hada hever, amelyek arra várnak, hogy újra és újra elolvassák őket, mert mire a (nem)Látó Öreg az egyik cikk végére ér, el is felejti a másikat, újra és újra elolvassa az összeset, elejétől a végéig, így megy ez minden egyes nap. Számtalanszor átrágja magát az aktuális híreken, többször közli ugyanazokat az unalmas közhelyeket a lakókkal, akik ügyet sem vetnek rá, kivéve, ha közvetlenül hozzájuk szól. A (nem)Látó Öreg tapasztalt, talán az egyik legtöbbet megélt és látott ember, akivel a Fiú valaha is kapcsolatba került, noha korántsem a legintelligensebb, ezt sikerült leszűrnie a különböző megjegyzésekből. Az idős kornak vannak sajátos velejárói, olyan dolgok, amelyek minden öregkorúnál jelentkeznek, az első csírák ötven év felett bukkannak elő. Ilyenek például a hirtelen vallásosság, az Istenbe vetett hit megerősödése, egyeseknél a hipochondria, másoknál pedig az „addig nincs semmi bajom, ameddig nem diagnosztizálja az orvos”-szindróma. A (nem)Látó Öreg is az utóbbi csoport tagjai közé tartozik, pontosan emiatt van itt, hiszen ha idejében kezelik a szemén a szürke hályogot, elkerülhetett volna egy tucatnyi problémát. Most már cukorbetegséget is felfedeztek nála, sőt, valószínűleg az az egész okozója, a vérnyomása is magas, menni sem tud rendesen, egyszóval utolérte az öregkor. Nincs mit szépíteni rajta, idő kérdése, mikor csatlakozik a holtak birodalmához, ennyi betegség egyidejű jelenléte elkerülhetetlenül robogtatja a vég felé. A (nem)Látó Öreg erőlködik, fel szeretne kelni, reggelizne ő is, a napi hírek végére ért, vagy legalábbis lezárt egy fejezetet, sajátos rituálék szerint él. Feltápászkodik, kezével löki magát ülő pózba, de talpra állni képtelen, a Fiú rögtön ott terem mellette, megszorítja csont és bőr felkarját, segítené, de a (nem)Látó Öreg ellenkezik, kiszabadítja magát a szorításból.
– Te melyik vagy? – kérdezi a Fiú felé fordulva.
– Én vagyok az, a legfiatalabb.
– Á, te vagy az, fiam, látlak, csak tudod, hogy van ez nálam, elég rossz a szemem.
– Tudom-tudom.
A Fiú feszülten ül a (nem)Látó Öreg mellett, a falat bámulja, várja, hátha segíthet, hátha meggondolja magát, és elindul reggelizni, a mai nap sem lenne hiába, egy embertársának nyújtott segítő jobbot. De csak hallgatnak, éppen távozna, ám a halál kapujában álló ember irdatlan erővel csap a Fiú kezére, az ágyhoz szorítja, barátságosan, mondandója van.
– Fiam, hány éves vagy te?
– Tizennyolc – válaszolja a Fiú, a levegőt vaskos beszélgetés előszele kavarja meg.
– Tizennyolc… Szép kor az, idefigyelj. Miért teszel ilyeneket? Öreg vagyok én ehhez, de nem vagyok hülye. Süket, lehet, de azt hallottam, miért vagy bent. Fiam, én tizennyolc éves koromra túl voltam a nagy háborún, épphogy megúsztam a behívót, de a katonák nálunk tanyáztak, apámék házába jöttek bujdosni, érted-e? Te a kilencvenes évek végén észnél se nagyon voltál, talán a bombázásokra sem emlékszel, nekem addigra elvették a háborúszüzességemet, az a második volt.
– Hát, nem nagyon emlékszem – hazudja a Fiú, mert nem akarja elvenni az öreg kedvét, közben arra gondol, hogy megint ezekkel a háborúkkal jön, egyszerűen kikerülhetetlen téma bárhol a világban. Úgy látszik, az emberek képtelenek elszakadni a háborútól, az utóhatásaitól, minden rosszat szeretnek arra fogni, mert a háború egy remek ürügy. Ha tűz ütött ki a szomszédban, a háború korabeli kazán a hibás. Ha gyilkosság volt a környéken, biztosan a háborús traumák miatt öltek. Ha megszaporodnak a lopások, háború, ha rossz jegyet kap a gyerek, háború, ha árad a folyó, háború, ha elromlik a tévé, háború. Háború, háború, háború. Felakadt a lemez, senkinek nincs mersze odalépni a magnóhoz, kihúzni a konnektorból, és ökölcsapásokkal egyszer, s mindenkorra összezúzni, mert az a régi időkből származik, onnan ered minden, mit szólnának az ősök, ha elfelejtenénk őket, hogy micsoda hősies csatákat vívtak, hogy nemzeti vitézek sora született ezekben a nagyságos időkben? Pedig a Fiú nem a háború szerint identifikálja magát, és szilárd meggyőződése, hogy senkinek sem aszerint kellene, hiába jelentős mérföldkő ez mindenki életében, legszívesebben azt mondaná a (nem)Látó Öregnek, hogy jaj, ne, megint ez a háború, szabaduljunk meg tőle, lépjünk túl rajta, de inkább hallgat, tiszteli, és ő sem meri megszakítani a felakadt lemez szüntelen ismétlődését.
– Én életemben két háborút is megéltem, a bombázások idején elmentünk innen, féltem, bevallom. A feleségemmel meg a gyerekeimmel együtt hagytuk el az országot, a határ másik oldalán nagyobb biztonságban éreztük magunkat. És mégis, most olvastam épp az újságban, megint terrorizmus sújtja Európát, senki sem lehet nyugodt, mert jönnek. Hogy kik, azt nem tudom. Mindig jön valaki. Az emberi gyarlóság folyton felüti valahol a fejét, én csak attól félek, ez végleg kivégzi a bolygót, olyan fegyverek vannak, amik képesek erre, fiam. Az emberek ölnek, színtiszta gonoszságból. A második világháborúban, mikor a katonák nálunk ebédeltek, mindkét tábor ott ült az asztalnál, nem is nagyon értettem a helyzetet, ez hogy lehet, itt esznek, békésen, kint meg ölik egymást. És jól elbeszélgettek a nőkről, miről másról, lekezeltek egymással, a szemükben a kölcsönös tisztelet csillogott, kibandukoltak a kapunkon, egy részük jobbra, másikuk balra. Apámhoz fordultam, ő magyarázta el, ezek az emberek nem gyűlölik egymást, csak az országukat szolgálják, a politikai erők döntötték el, éppen melyik táborba tartoznak. Ma másképp van. Mindenki öl mindenkit, az sem igaz, hogy a fehérek a feketéket, a sárgákat meg a félvéreket. Mindegyik nép a sajátját pusztítja a legnagyobb mértékben, a maradékkal indul a másik rassz ellen. Ez a fene nagy demokrácia, látod-e, fiam? Soha nem fogunk békességben élni, hiába a technológiai fejlettség, ha fejben az őskorban járunk. Az emberiség aranykorának rég vége, az valamikor az ókorban volt, nézz rá a mostani iskolai tananyagra, több mint fele tudásunk a görögöktől meg a rómaiaktól ered.
A Fiú legszívesebben itt szakítaná félbe a (nem)Látó Öreg beszédét, micsoda badarságokat mond, de a kéz, amely egészen eddig fájdalmas szorításban tartotta ott az ágyon, enyhülni kezd, a mellette ülő férfi arcképe felenged, mosolyra vált.
– Mi az? Mi lelte magát? – kérdezi a Fiú.
– Áh, semmi, édes fiam, a nagy társalgás közben eszembe jutott a feleségem, meg hogy milyen finom meggyes pitét tudott sütni. Ej, de ennék most is olyat! Meg is éheztem, segítesz felkelni?
A Fiú könnyedén felemeli a (nem)Látó Öreget, az első két lépésnél fogja, biztonsági övként támogatja az indulásnál, aztán szabadjára engedi az idős bácsit, hadd menjen, amíg bír, ebben talál örömöt. És hátha egyszer, egyetlenegyszer az életben elfelejti a háborút, hogy ne az határozza meg, hanem valami más. Valami más, ami élteti egy ideig.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá