Megalapítása, vagyis 2008 óta annyi szépet és jót hallottam erről a hangzatos nevű szórakozóhelyről, hogy tovább nem halogathattam a meglátogatását. A Stefánia útról befordulva kellemes látvány fogadott, az utcasarkon ugyanis az Ajtósi Dürer sor feliratot pillantottam meg, így az elnevezés első felére máris magyarázatot kaptam. A 19. szám előtt fegyelmezett sorban legalább 50 fiatal állt, és ez így is értendő, mert előre nemigen haladtak. Talán ez volt a szerencsém, mert inkább megkerültem a várakozókat, és kíváncsian bekukucskáltam az áhított paradicsomba. Nagy meglepetést okozott a kétszárnyas bejárati üvegajtó. Nem, nem erről az ajtóról kapta az utca a nevét, hanem Albrecht Dürer, jó képességű reneszánsz festőről, aki Nürnbergben született a 15. században, ám édesapja állítólag a Békés megyei Ajtósról származott. De nem ez lepett meg, hanem az, hogy a jobb szárnyon keresztül várakozás nélkül szállingóztak befelé a többnyire hosszú hajú fiúk, lányok. Jómagam éppen nem dicsekedhettem ilyen szépséges sörénnyel, de azért igyekeztem elvegyülni közöttük. Marcona kapuőrök helyett pedig két helyes kislány állt a pult mögött, és ez csak növelte a bátorságomat.

– A rockkoncertre szeretnél menni? – kérdezték mosolyogva a jegyszedő tündérek.

– Természetesen. Hová is mennék máshová? – értetlenkedtem, bár már annak is örültem, hogy nem kezitcsókolomot köszöntek nekem.

– Jó, arra ma este háromezer forint a belépő.

Erről már korábban értesültem a hirdetésekből, így boldogan számoltam le a pesti viszonylatban csekély összeget. Cserébe megkaptam a szokásos karszalagot, és máris az előcsarnokban bámészkodhattam, amelyet számomra ismeretlen okból Télikertnek becéznek. Milyen jó, hogy rocker vagyok, gondoltam magamban, amint megpillantottam a másik pénztárnál csigalassúsággal haladó sort. Tovább lépve egy átjárószobában találtam magam, majd az előcsarnokból felfelé vezető néhány lépcsőfokot választottam. Itt egy szűk folyosóra jutottam, ahol a fülembe mászó hörgő-morgó énekhang hallatszott, erőteljes gitárhangzással díszítve. Innen már könnyűszerrel találtam rá a szűk ajtókereten keresztül a koncertteremre. Benn újabb meglepetés következett. Nem a pódiumon összehangoltan bólogató négy zenész látványa ért váratlanul, hanem a helyiség mérete: nálam a nappali szoba körülbelül ekkora alapterülettel büszkélkedhet. Ennek ellenére a sok jó kis helyen elfér elv alapján kényelmesen elvoltunk vagy negyvenen, mások meg nem is igényelték ezt a fajta élvezetet. Igaz, kissé nyújtogatni kellett a nyakamat, ha látni is akartam az előadókat, de a hangosítás egészen jól sikerült. A plakátokról már előzetesen tájékozódva természetesen tudtam, hogy a Wolfheart névre hallgató, fiatal finn banda kényeztet bennünket szép dallamokkal, legalábbis a death metal fogalmain belül. Mi tagadás, jól nyomták a maguk – cseppet sem meglepő – témáit farkasokról, csatákról, hideg télről, melankóliáról. A fénylő fejű énekes már inkább szokatlanul festett a balladai félhomályban, különösen ebben a műfajban.

Az ajtófélfára kiragasztott műsor szerint 20 perc szünet következett ezután, így elindultam alaposabban felkutatni a kultikus hely rejtelmeit. Ismét az átjáró szobán kellett átlötyögnöm, így jutottam ki a kőtörmelékkel felszórt nyitott udvarra, ahol a viszonylagos csendben mindenki megpihentethette a hallószerveit, és megtölthette emésztőszerveit az itt kiállított bódék közelében. Mivel ez a részleg valóban a szabad ég alatt helyezkedik el, és nyáron a faágakat is több levél borítja, valószínűleg innen ered a Dürer kert elnevezés megtisztelő utótagja. Itt egy széles lépcsőn keresztül meg lehet közelíteni az egyik kaput, és ott meglehetősen nagy a forgalom. Sodortattam magam a tömeggel, miáltal egy tornaterem méretű helyiségbe jutottam. A mennyezetről színes papírcsíkok lógtak, a fények cikáztak, a táncparketten pedig több százan követték a mindent elsöprő intenzitással eleresztett elektronikus tánczene ütemeit. „Itt aztán már lehet rendes koncertet is rendezni”, villant át agyamon az egyik éles fénysugárral egyetemben, amikor az ajtónálló (nem, még csak nem is őróla kapta ez az utca a nevét) kérdőn a karomra mutatott. Büszkén emeltem fel a csuklómat, és fitogtattam a rajta ékeskedő, halványzöld karszalagot.

– A zölddel sajnos nem tudsz ide belépni. Ez csak a rockkoncertre érvényes – kaptam az illedelmes, ám határozott utasítást.

Túlságosan nem bánkódtam, úgyis csak bekukkantani szerettem volna, de így legalább megvilágosodott előttem, hogy miért is álltak hosszú libasorban a baloldali pénztárnál az ultramodern hanghatások megszállottjai. Amúgy a funeral doom szertartás után átballagni a dance ritmusokkal felszántott szomszédos hangárba akkora ellentétet jelentett, amelynél nagyobbat talán a bécsi szimfonikusok megjelenése okozott volna ugyanitt. De klasszikus zenével éppen nem dicsekedhetett egyik részleg sem, könyvtárral azonban igen. Persze főleg dekorációnak szánták az egész falat beborító köteteket, de a jókora fotelekbe süppedve bárki belelapozhat valamelyik regénybe.

Ezzel még korántsem merült ki a kínálat. A szomszédos helyiség a társalgószoba. Ide akár baráti társaságok, akár vadidegenek letelepedhetnek, és megtárgyalhatják, jobb esetben megoldhatják a világ sarkalatos gondjait. Akinek még ez sem elégítené ki a kulturális igényeit, annak egy közepes nagyságú, Room 041 névre keresztelt dühöngő áll rendelkezésére, ahol aztán kiadhatja minden felesleges erejét, mert az ott uralkodó high-energy, speed dance, electro house, magyarán szólva még a Skrillexet is túlszárnyaló őrjítő ritmusokat nem lehet lábtempózás nélkül megúszni. Ide egyébként egy újabb folyosón keresztül jutottam el.

Kész csoda, hogy ebben a nagy labirintusban alig néhányszor tévedtem el, de végül ennyi látványosság és hangélmény után valóban megnyugvást jelentett visszabotorkálni az eredeti célállomáshoz, és lesüllyedni a valóságos funeral doom mélységére. A kisszobában a lehető legsötétebb tónusokkal kedveskedett nekünk az est főbandája, a szintén finn zenészekből álló Swallow The Sun. A hat vagány fiú közül háromnak a szempillája hosszabb volt, mint a haja, az énekes pedig vastag kötött sapka alól zengte el összes világfájdalmát, és csupán a fő dalszerző gitáros meg a dobos büszkélkedhetett elfogadható hajkoronával, nem is csoda, hogy az első gondolatom szerint a tarokkal az élen ez a társulat a kártyaasztalnál inkább megállná a helyét. A későbbiekben aztán nem sok időm maradt a kinézetükkel foglalkozni, mert a zenei teljesítményük felülmúlta várakozásaimat. Minden egyes dalukkal bizonyították, hogy cseppet sem zöldfülűek a szakmában, immár 15 éves múltra és 7 lemezre tekinthetnek vissza. Sikerükhöz valószínűleg nagyban hozzájárult, hogy ennyi idő alatt mindössze a cintányérok mögött történtek tagcserék, ráadásul erre az egyre még büszkék is lehetnek, hiszen Kai Hahto dobost a Nightwish szipkázta el tőlük. Azt persze le sem tagadhatnák, hogy arról a sarkkörről származnak, ahol valaki tényleg elnyeli a Napot vagy fél évre, ugyanis dalszövegeikben a tél, hideg, szomorúság és az észak témájától nemigen tudnak eltávolodni, így az új albumuk Songs From The North címe igazán nem szorul magyarázatra. Az már inkább, hogy ez a folytatásos regénynek is beillő mű 3 darab CD-ből áll. Maga az alkotás egyébként kitűnő, és nagy örömünkre az előadás felét ezek a kesergők töltötték ki. Persze a teljes eposzt nem hallhattuk meg élőben, de az az adag, amit megkaptunk, elvezetett bennünket a legmélyebb poklok legkilátástalanabb bugyraiba. Úgy is kell nekünk, épp ezért jöttünk!

Teljes kábulatban léptem ki az Ajtósi Dürer sorra, ahol még ilyenkor is élénk forgalom fogadott, nem beszélve a járdán felhalmozott hangszerekről, amelyek fokozatosan bekerültek az ott várakozó turnébusz belsejébe. Azt azonban nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a bejárat előtt már senki sem várakozott, végül mindenki megkapta megérdemelt jutalmát, és bejutott a sokféle gyümölccsel megáldott, ám veszedelmes kígyó nélküli Édenkertbe. Illetve el ne felejtsük az igazi nevét: a Dürer kertbe.

Képgaléria: