Mikor megkérdezik tőlem, miért utazom folyton, ezt válaszolom: „Azt tudom, mi elől menekülök. Csak azt nem tudom, mit keresek.” Talán a szabadságot. Annyira bolondja vagyok a szabadságomnak, hogyha esetleg a legapróbb haja szálát is görbíteni kívánják, én már tovább is álltam, mert ameddig másutt szabad földet vagy levegőt találok, nem fogok olyan helyen kuporogni, ahol rejtőzködnöm kell. Nem tudnám elviselni azoknak az állapotát, akiket, látom, odaszögeztek országuk valamelyik szegletébe, és ki vannak zárva a nagyvilágból. Mintha szabad lennél... Gondolj bele! Dolgozol, hogy legyen pénzed új ruhákra, amelyekben majd elmész dolgozni, hogy megszerezd a rávalót. Reggeltől estig a munkahelyeden vagy, hogy tudd fizetni a lakáshitelt, amelyből otthont akartál faragni, de csak aludni jársz haza, és dolgozol, hogy tudj autót vásárolni, amellyel eljutsz a munkahelyedre. Ezt nevezitek ti szabadságnak? Odaszögeznek, felakasztanak a fogasra, be a fogaskerékbe, majd negyvenévesen, mikor már kitépték a szívedből a gyermeki álmodozás lelkes létét, azt mondod majd „ilyen az élet”. Én pedig majd a tükörből visszanézve dúdolom neked rekedt, könnyes hangon a 30Y dalszöveget: „…bármi lehettél volna, és mégis te pont ez lettél. Vagy ha boldog volnál, hogy az, ami voltál, még nem veszett el. Csak most ne, csak most ne, csak most el ne baszd!”
Hogy ezt megelőzzük, most, tizenhét évesen a tükörből visszanézve dúdolom neked rekedt, könnyes hangon a 30Y dalszöveget: „Csak most ne, csak most ne, csak most el ne baszd, én mindig azt mondom, hogy most ne. Mocskos vagy, próbáld meg, mosd le!”
Énekelni kell. Nem csak halkan dudorászni, akkor nem sok értelme van. Hangosan, teli torokból. Fesztiválokon, vagy a zuhanyzóban. Mert van, amikor dalolunk, s kacagunk közben, mintha csak dézsából öntenék a nevetést és a dalt, de van olyan is, amikor szomorú nóták szólalnak meg bennünk, bár azt nem szeretem annyira. Mert ha a boldog dalhoz nevetés jár, akkor a szomorúhoz sírás, viszont ahhoz meg túl rövid az élet, hogy sírjunk.
Vannak dolgok, amik átmossák az ember ereiben a vért, ezektől úgymond összeszedi magát. De mi van, ha akkor érkezik az ébresztő, amikor már késő? Amikor már nincs mit tenni, és a halálos ágyunkon arra gondolunk, hogy úgy éltük le ezt a valamit, amit néha jobb fogalmak híján nevezünk életnek, hogy közben csak vegetáltunk, és elhaltak bennünk az álmok, hogy a helyükön csak a megbánás van: „miért nem mertem valóra váltani?”
Utazni kell. Világot kell látni. Valóra kell váltani.
Mert a Váradi tényleg, de tényleg nem akar sokat, csak a Világot.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá