Az alkonyat közeledtével eltűnnek a dílerek a strandról, sétálóutcákról, és a helyüket átveszik a rendőrök, akik csak turistalátványosságnak vannak ott. Jól bevált rendszer szerint amikor lejár a drogterjesztők „munkaideje”, akkor kezdődik az övék, hogy az emberek azt higgyék, biztonságban vannak az éjszakában a több ezres hömpölygő őrült tömeg között. Lassan éjfélt üt az óra, és igazán beindul az élet. Ekkor kezdenek a szórakozóhelyekre özönleni a tombolásra vágyó bulizógépek. Az utcai jegyárusok pedig az utolsó pillanatban próbálnak rád sózni belépőjegyeket. Ezen az estén a Space nevű diszkóra esik a választásunk. Ez a világ legtöbb díjjal és jelöléssel rendelkező klubja, egyedülálló hangrendszerrel. Az itt tartott nyitó- és záróbuli a nem hivatalos kezdete és vége az ibizai partyszezonnak. Éjfél után néhány perccel álltunk be a hosszan kígyózó sorba. Alig láttam a bejáratot onnan, alig tíz perc múlva azonban már benn is voltunk a biztonsági őrök és a jegyszedők villámgyorsaságának és a tökéletes szervezésnek köszönhetően. Ahogy beléptem, mintha egy filmbeli helyre csöppentem volna. Egy órába telt, mire bejártuk ezt a hatalmas csodaországot. Megszűnt minden más, mintha a Space lenne az egész világ, amiben minden megvan, amire csak szüksége van az embernek. A földszinti termekben hivatalosan ötezer ember lehetne, de volt ott nyolc-kilencezer is. Akkora ez a rohadt hely, hogy van benn egy saját márkaboltja, ahol vehetsz Space feliratú pólót, táskát, sapkát, bármit, amit el tudsz képzelni. Az emeleten egy kisebb pizzázó, cigiautomaták. Megsúgom, itt egy doboz cigi (4 euró) olcsóbb benn, mint egy 33 cl-s víz, ami (8 euró), és alig tesz ki egy pohárnyit. A fő teremben lép fel mindig a sztárvendég, ide két-háromezren férnek be, mellette van egy kisebb, ahol a „másodlagos” sztárvendég szórakoztatja a népet. Ezenkívül található több koktélbár, egy pihenő-lazuló kocsma, ami tele van fekete bőrkanapékkal. Mintha összenőtt volna több szórakozóhely. A plafonon három méter átmérőjű ventilátorok, amelyek elérték, hogy hiába vannak annyian körülötted, hogy meg sem tudsz mozdulni, még sincs meleged, sőt, ha nem ugrálsz, bulizol, sikítasz rendesen, még fázhatsz is. Hajnali három a csúcspont, amikor már mozdulni sem lehet, és kerülget az emberiszony, de nem véletlenül a világ egyik legjobb szórakozóhelye, van terasz is, ahonnan tökéletes a kilátás az ibizai éjszakára. Látni a sétálóutcát, a tengerpartot, és a sziget számomra leggyönyörűbb épületét, az Ushuaia Towert, amely bulihotel, hotel és diszkó egyben. Mikor már világosodik, elhagyjuk ezt az őrületet, amire úgy emlékszünk majd vissza, mint életünk bulijára, a legjobbra, a megismételhetetlenre.

Mielőtt beálltunk volna a sorba, jó ötletnek tartottuk a parkoló végében lévő sövénybe dugni a bérelt autónk kulcsát, mivel féltünk, hogy benn el fogjuk veszíteni. Néhány perc után feltűnt az egyik autók között járőröző biztonságinak, hogy két fiatal tapogatja egymástól két méterre a bokor alját, közben kiabálják egymásnak , hogy „nincs meg! – még mindig nincs meg? – nincs!”. Odajött, csúnya tekintet kíséretében a szemünkbe világított a zseblámpájával, majd szép spanyol akcentussal ízesített angollal „mit csináltok, hülye bedrogozott turisták” hangnemben megkérdezte, hogy mi a probléma. Én kaptam az alkalmon, elmagyaráztam, hogy bizony a mi autókulcsunk itt van ez a sövény alatt valahol és elkértem a zseblámpáját, hátha azzal többre megyünk. Egy vállrándítással kísérve kijelentette, „It’s not my problem” majd sarkon fordult.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: