Fotók – forrás: www.facebook.com/SzigetFestival
A Sziget Fesztivál idén 102 ország fiait-lányait látta vendégül
Egy újabb, rekordokkal teli Sziget van mögöttünk, természetesen megint megdőlt a látogatottsági csúcs, megvoltak a szokásos „sold out”-napok, aki nem kapcsolt idejében, csak csorgathatta a nyálát a „Rihanna-napon”, a „Muse-napon” és a „SIA-napon”, hogy okkal-e vagy nem, arról majd később. Annyi biztos, hogy függetlenül attól, mennyire drága a jegy (és a bérlet) egy átlag magyar számára, némileg megnőtt a „házigazda” látogatók száma, már nem egyértelműen a nyugat-európai szigetelők voltak túlsúlyban. A szervezők ezt annak tulajdonítják, hogy egyre sikeresebb a félárú diákjegyek eladása (bizonyos feltételekhez kötötten, elsősorban a közösségi médiában szerveződve akár ötvenszázalékos kedvezménnyel lehet bérleteket vásárolni a Szigetre; annak, akit érdekel a dolog, érdemes idejekorán utánanézni…), de őszintén szólva a napijegyek is elsősorban a magyarok körében népszerűek, így aztán szinte biztos, hogy a három telt házas napot a honi látogatóknak köszönhetik a szervezők.
A Szigetnek nemcsak a belépőjegye, de az egyéb árai is meglehetősen borsosak közép-kelet-európai szemmel nézve. Igen, drága a kaja és drága a pia is. Nincs ezen szépíteni való, aki egy álló hétig a Fesztiválköztársaság területén óhajt táplálkozni és alkoholos vagy alkoholmentes italokat fogyasztani a vendéglátóipari objektumok közreműködésével, az többhavi átlagbért költhet el anélkül, hogy észrevenné. Ez van, és kész, nyavalyogni nem érdemes rajta, nem is fogjuk megtenni. Vannak technikák, hogy az ember minimális ráfordítással életben maradjon a Sziget ideje alatt, úgyhogy ezen nem ragadunk le.
Nézzük inkább, mit láttunk!
A mínusz egyedik napon a fesztivált a Marky Ramone's Blitzkrieg nyitotta. A legendás Ramones egykori dobosának csapata nem először járt Magyarországon, de most is imádtuk: one, two, three, four, és bele a húrok közé, semmi felesleges szövegelés, egymás után jöttek a jól ismert Ramones-dalok, Marky pedig olyan energiával püfölte a dobokat, hogy sok évtizeddel ifjabb zenésztársai is megirigyelhették volna. Következett a dél-afrikai Die Antwoord és a brit The Chemical Brothers, valamint a leszakadó eső és a hőmérő lefelé zuhanó higanyszála. Ami annyit jelentett, hogy előkerültek a leglehetetlenebb valódi és rögtönzött esőkabátok, hogy elképesztő közelségbe került az ember sok-sok más emberrel egy napernyő vagy egy fél sátor alatt, hogy a létező legfurcsább párbeszédeket bonyolította le, s hogy közben azért szorított: ne, mégse ázzon át így rögtön, a mínusz egyediken a fesztiválcipő, még csak most kezdődik...
A sokéves tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy kétféle Sziget van: poros és sáros. Ilyen szempontból az idei erősen vegyes képet mutatott, az első napokon inkább az utóbbi, később inkább az előbbi dominált. De ezzel tudni kell élni, még ha ez nem is mindig a legegyszerűbb...
Aki még nem hallott róla, hogy a Sziget leglegleg-fellépőjeként beharangozott Rihanna hatalmas égés volt: nem ezen a bolygón él. Évtizedes szabály, hogy a Nagyszínpad programjai 23.00-kor véget érnek, a hangfalakat lekapcsolják, mehet, ki merre lát, elvégre programhelyszínek tömkelege várja a bulizókat reggelig. Rihanna koncertjének a kezdetét 21.30-ra hirdették meg, szóltak is neki a 23 órai zárásról, a „művésznő” mégis úgy érezte, teljesen helyénvaló, ha majdnem fél órán át várakoztatja a közönséget. Amelynek ez annyira nem tetszett, s ezt egy idő után ki is fejezte. Ráadásul elég pocsék idő is volt aznap; plusz látogatottsági rekordok dőltek, ami papíron ugyan jól mutat, csak éppen elképesztő zsúfoltságot jelent pultoknál, mosdóknál, a kajasoron – de még a tömegközlekedésben is. A jegyet sem ingyen dobálták az emberek után, aki pedig fizet, az vár is valamit a pénzéért. Hatalmas bulit, show-műsort, látvány- és hangzásvilágot… No, ebből aztán szépkevés lett, a barbadosi énekesnő meglehetősen takarékosan bánt a bulikellékekkel, olyannyira, hogy csak a legnagyobb rajongók érezték úgy, hogy kaptak is valamit a pénzükért. Meg persze azok, akiknek presztízskérdés volt, hogy elmondhassák magukról: igen, ők voltak Rihannán…
A többieknek meg maradt még egy egész hét, hogy elfelejtsék az „élményt”.
Mert el lehetett felejteni. Ahogyan azt Gerendai Károly, a Sziget fő szervezője kijelentette: „Úgy tűnik, hogy nem az extrém drága sztároktól függ, hogy sokan érkezzenek és jól érezzék magukat a Szigeten, sőt Rihanna még csalódást is jelentett, miközben a Muse, SIA, Manu Chao és akár a többi fellépő is kitűnő koncertekkel szórakoztatta a népes közönséget.” A sztárfelhozatal ugyanis nem a barbadosi művésznővel ért véget. Mi több, a szombati sztárparádé egészen elképesztőre sikerült: egyetlen nap alatt felvonult a Bring Me the Horizon, a Sigur Rós, a !!!, Roisín Murphy meg persze a Muse, hogy csak a Nagyszínpad és az A38 kínálatából kapjunk ki néhányat. Voltak nagy nézések, nagy rajongások, a Sigur Rós teljességgel fesztiválidegen fellépésétől kezdve, amely ennek ellenére tízezreket nyűgözött le, egészen a Muse fergeteges bulijáig, amelynek ideje alatt egyetlen talpalatnyi helyet nem lehetett találni a Nagyszínpad környékén – ahol pedig olyan hatvanezer körülire lőtték be a nézőszámot…
Nem volt felejtős a másnapi Sum 41 koncert sem: a csapathoz volt már szerencsénk a korábbi években a soproni VOLT Fesztiválon is, s noha nagy a rajongás, az a buli nem hagyott igazán mély nyomokat bennünk. A körülmények, persze, akkor nem voltak ideálisak, éppen egy óriás vihar volt kitörőben, a hangot vitte a szél minden irányba, a technikusok vért izzadtak, mégsem voltak képesek csodát tenni – de most, most egészen más volt minden: olyan energiabombát kaptunk, amekkorára minden koncertlátogató vágyik. Volt ott lendület, lelkesedés a színpadról és a színpad felé, hallottunk új dalt a készülő lemezről, meg ígéretet, hogy hamarosan megint érkeznek a magyar fővárosba – szóval egy késő délutáni lazulós fellépés helyett volt egy igazi vadulás.
Aztán egy újabb telt házas nap következett SIA-val, Kaiser Chiefs-szel és Noel Gallagherrel, ami egyszerűen odaszögezett mindenkit a nagyszínpad elé, teljesen függetlenül attól, hogy szerette-e éppen azt a fellépőt, aki koncertezett, vagy nem. A három produkció ugyanis (mindegyik a maga műfajában, persze) olyan professzionális alkotás volt, hogy egyszerűen nem lehetett nem élvezni. SIA ugyan egy kiadós késéssel érkezett, amit Rihanna után elég rossz ómennek tartottunk, de aztán kaptunk egy tökéletesen megkomponált produkciót, táncosokkal, előadással, színpadképpel – ahogyan az egy világsztártól el is várható.
A zárónap aztán feltette a koronát: érkezett a The Last Shadow Puppets, a formáció, amelynek kedvéért talán még Jim Morrison is kikelne a sírjából, hiszen a pszichodélia ilyenfajta újragondolása egyszerűen döbbenetesnek bizonyult. A szupercsapat, az Arctic Monkeys-ből ismert Alex Turner és az akkor még a Rascalsban éneklő Miles Kane állt össze bő nyolc éve néhány más zenésszel, hogy elkészítsen egy lemezt The Last Shadow Puppets néven. Aztán hanyagolták a projektet, most ismét felvették a fonalat. És nyomtak egy elképesztően laza, döbbenetesen izgalmas koncertet, olyan igazi záróbulit, ami után az ember már csak Müller Péter Sziámi koncertjére megy el, hiszen Szigetet csak így lehet befejezni…
Voltak persze nagyszínpadi DJ-sztárok is, de róluk nem beszélünk, a pen drive még mindig nem számít hangszernek…
És ha az ember elkezd a koncertekről beszélni, egyszerűen nem marad szabad karakter a Sziget ezernyi más programjára, nem marad hely szólni színházról, civilekről, cirkuszi sátrakról, Vándor Vurstliról, beszélgetésekről, a kisebb színpadokról, installációkról, arról, hogy bolygónk százkét országából érkezett vendég a Fesztiválköztársaságba, Nigériától Vietnamig, Katartól Gibraltárig, a Marshall szigetektől Libanonig, Kínától Elefántcsontpartig…
S alig vonult ki az utolsó szigetelő a K-hídon, a szervezők máris hozzáláttak a jövő évi, jubileumi, 25. fesztivál szervezéséhez. Részletek hamarosan…
0 Hozzászólás
Szólj hozzá