Brutal Assault 2017 – II. rész
Kinyitom a szemem, a közelben valahol Borknagar-dallamok szállnak az augusztusi fém szellő szárnyán. Kellemes meleg árad be a sátorba fingszag helyett. Éljen! Annyi év után győzött az értelem, végre hanyagolja a társaság a konzerv babot. Inkább helyben eszik, drágábban, de jobbat. A fejem idegen kifejezésektől hangos. Ja igen, engem tegnap, ugye, franciául tanítottak. Tanárnőnk, Melanie, levett mindannyiunkat a lábunkról, és azt sem bántuk volna, ha hátralévő életünkben ilyen fransziáúl raccsolnak hozzánk.
A reggelinket az egyik kinti árusnál véssük be olyan arcok között, akik valószínűleg már napok óta nem ettek, most is csak isznak, de így legalább a hajuk nem lóghat bele a nemlétező hagymalevesükbe. Karszalagjaik alapján kb. három hete fesztiváloznak, és még mindig élnek. Mindig csodáltam az olyan egyéneket, akik ekkora kihívásoknak teszik ki magukat – mert senki se higgye, hogy egy fesztivál maximális kiélvezése bármivel is lazább dolog egy pár napos hegymászótúránál.
Tele hassal, flegmán sörözve slattyogok be a Cryptopsy délután három órai fellépésére. Egy lemezüknek sem vagyok rajongója, a fellépésen terítéken lévő komplett None So Vile-nak is többször nekiugrottam már életemben, de mindig lepergett rólam, mint a 90-es évek eurodance borzadálya. Ami a lemezen egy massza zajra hasonlít, az itt egy igen komplex dallambomba boogie ritmusokkal. A zenészek maximálisan beleadnak mindent. A hangulat fokozódik. Izmos női fenekek vannak a fejem felett! Rázzuk a ritmust. A délutáni kánikulában repülnek a söröspoharak, levegőben a bakancsok, porfelhő az első sorban.
Belenyalok a Havok thrash bombájába is. Az első sorokban igen szép fejrázást láthatok borotvavékony hangzással. Közben a tűzoltókocsi mossa a hátunkat, hiányzik is a nagy melegben, a programfüzetem mehet a szemétbe. A rengeteg kiegészítő- és pólóárus között az jut eszembe, amit Theodore Roszak írt az ellenkultúra könyvében. A tömegkultúra egyedüli fegyvere az ellenkultúra ellen, ha mindenki számára elérhetővé teszi. Ezután veszek is egy viszonylag olcsó zenekaros pólót egy olyan grindcore bandától, aminek a nevét sem tudom kiolvasni...
Soha nem voltam Arkona-rajongó, az újvidéki fellépésükről pedig még el is somfordáltam pár éve, mert idegesített a szerb patrióta metalisták jelenléte. Most viszont úgy érzem, pont egy kis folk metálra vagyok éhes. Nekem olybá tűnik, mintha végig ugyanazt a dalt játszanák, van viszont valami meggyőző a fellépésükben, ami miatt maradok. Az énekesnő kiállása nagyon karakteres. Róla tényleg egy női frontember jut eszembe minden pozitívumával, nem pedig egy hülye megcsinált metal picsa a zenekar élén, akit nyakon kéne vágni és oviba küldeni Barbie babát molesztálni. A Serbia című dalt nem játszották, külön köszi érte.
Az Arkona után sajnos pont ott kell hagynom a Nile koncertjét, amiből viszont egy dalt elkapok. Igazán pocsékul szólt az egész, remélem, ez javul majd... Ahogy haladok a Metalgate felé, azon morfondírozok, most mit gondolna egy laikus, ha ilyen hangzású bandát kellene megnéznie élete első extrém zenei koncertjén.
A Swans munkásságát nem könnyű határok közé szorítani. Zenéjük valami távoli, sötét, nagyon más, idegen, ébresztő, mindent átfogó, rock/metal/alter zenébe öltöztetve. Úgy bukkannak fel, mintha csak hangtechnikusok lennének. A kósza, hamis hangok lassan csoportosulnak, tisztulnak, és fogynak a zörejek, lassan ritmusba állnak az eltévedt magányos hangok. Eltelik fél óra, még most sem bontakozott ki egy dal sem, elvégre van rá idő még a hátralévő kettőben, mert igen, Michael Gira kijelentette, ő bizony két óra alatt nem áll színpadra. Egyetlen dalt sem ismertem fel az elhangzottak közül, de az egész zene úgy ölel át engem, és a közönség többi részét is, mintha egész életünkben erre a bizonyos zenei megvilágosodásra várnánk. A dalokat a muzsikusok apró atomjaikra szétszedik, majd különböző szerkezetekben újra összeállítják. Visz a zene mindenkit, húzódunk egy hangjegyörvénybe, transzállapotba a zenei hipnózistól mindannyian. Gira leginkább karmesterként, illetve sámánként működik közre, alig játszik valamit, de tudjuk, ő az, aki a varázslatot létrehozza. A koncert végén mindenki felébred, és nem is tudja, mi volt ez. Valami megváltozott. Elhagyom a sátrat, és azon gondolkodom, lehet, ma értettem meg, mi a zene.
Teljesen kiélten bolyongok. Benézek a dark/ambient részlegbe, egyik ágyon elfeküdve szürcsölöm az abszintemet, és valami minimál zenés természetimádó „szarvasos/fás” előadást nézek. Aztán átvonszolom magam az Octogonhoz, ahol a kultikus cseh Root zenekar frontembere ad önálló fellépést, a Big Boss három szólólemezt adott ki, amolyan okkult heavy/black metal stílusban. A kis vártér teljesen megtelt emberekkel, a fiatalabb generáció tagjaiból álló zenekar nagyon lelkesen játszott. Big Boss hozta a formáját, ami ez esetben azt jelenti, többnyire végigülte a koncertet, vagy botjára támaszkodott, és kottatartóból énekelt/kántált. Érdekes mindenképp, de nálam azért jelentősen vérmesebb rajongók is jelen voltak. Ő egy olyan figura, akin látszik, hogy nem viccel...
Az egész idei fesztivál az Emperor fellépése körül forgott, aminek még a kabalája is egy zombi császár volt. Ezzel összhangban akkora tömegnyomorra érkezek a színpad közelébe, minek láttán rögtön azt néztem, hová is mászhatnék. Erre a legalkalmasabb a 10 méter hosszú, összetákolt pisilős vécé. Az Anthems to the Welkin at Dusk nyitódalának felét már fentről nézem, sörrel kezemben. Hátborzongató a lent uralkodó tömegnyomor, hátborzongató, mekkorát változott minden, hátborzongató a zene. A hangzás nem tökéletes, de csak ennyi. Túl sűrű és összetett ez az egész anyag, és gondolom, nem én voltam a hangosító legfőbb koordinátapontja sem. A zenekar háromnegyedénél láthatóan még ma is ég a tűz, Ihsahn pedig remekül nosztalgiázott, mert részéről szerintem ennyiről van szó. Jópofa és aranyos számára az a kultusz, ami körülveszi ezt a lemezt, talán az is, hogy egykori zenésztársai mennyire élvezik, miközben ő már a művészet más csúcsain bolyong. A kötelező repertoár után még ráadásként eljátszottak pár dalt, majd a tömeg még egy jó időre leakadt a helyszínen további életcél után kutatva. Ez egy profi előadás volt, nagy pillanat, de metal – már black nélkül, sajnos.
A fellépés után ismét nagy léptekkel haladtam a Metalgate sátor felé, legalább az utolsó dalt elcsípjem a poszt rock/progresszív/eredetiségre törekvő Postcards from Arkham fellépéséből. A hálátlan időpont miatt alig száz ember nézte őket, a zenekar még ennek ellenére is lángolt a bizonyítási vágytól, az az egy dal, amit még hallottam tőlük, nagyon jó.
A sok kétgitáros zúzás után már ki vagyok éhezve egy kis fülmosásra, erre a KMFDM-koncert kiváló alkalom. Pár dalt játszanak az új lemezről, a hangzás picit vérszegény, a gitár viszont zsíros. Az első sorokban beindul a partihangulat a popos dallamokban bővelkedő indusztrial bandára. A repertoár inkább az új lemezre alapoz és a középtempóra. Okés, de nem életem bulija, többet vártam... Nem is húzom az idő, elugrok megnézni Mikael Akerfeldtet...
Akármennyire kétségbeejtően unalmas az új Opeth-lemez, pillanatnyilag bármennyire nem találja maga alatt sem a biztos talajt, sem a jövőbe vezető utat a zenekar, akkor is ők maradnak az egyik legjobb metal banda a XXI. századra. Mikael humorérzéke és önkritikája még mindig csillogó, a zenekar tisztán szól, és nem erőltetik túl az új lemezt sem. Mikor nem lesz több ilyen banda, no akkor tudjuk, hogy befellegzett a rockzenének...
A Suffocation fellépését egy picivel mérsékeltebb nézőszám fogadja, de az előző nagyágyukhoz képest ők tényleg underground. A Thrones of Blood kezdődallamai (khm? dallam?) leszakítják a fejem, és az intenzitás nem is csökken. Remek ébresztő minden apátiában fetrengő számára. Az eső viszont elered, esik-esik, én kezdek átázni, és inkább lelépek valamelyik újabb kori zúzás közepette. A táborban remek a hangulat, egyre remekebb, sikerül becuccolnom a ruháimat is, ne ázzon szét semmim, majd sikerül mindenkit felébreszteni a környéken, de metalfesztiválon ne aludni akarj.
Melanie (Franciaország) - Épp egy bulitúrán vagyok és élvezem a szabadságot. Csak egy pár bandát ismertem és nem voltam egy nagy metal zene rajongó, de itt az lettem. Már lefoglaltam a jegyet jövőre...
K. Barna (Szerbia): Adáról jöttem ide, de zentai vagyok! Barátaim javaslatára már harmadszor járok itt, főleg amiatt, hogy a barátaimmal tivornyázhatok, és még Devin Townsendet is megnézhettem közben!
(Folytatjuk)
Az előző rész itt olvasható.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá