Barangolások a szerbiai rock/metál múltjában és jelenében – 2. rész

Party freakin hardy, like tomorrow is the end of the world... (Steel Panther, 2014) Rtanjban szedtük össze igen komolyan átszellemült állapotban lévő társunkat, aki épp leérkezett a hegyről, válaszokat kapott, félúton volt a megtisztulás felé, valamint éppen túl volt egy kragujevaci Arsenal Festen. Dragan Sóval pár nap alatt szinte mentor–tanítvány viszonyba keveredett. Miközben a hegy rátelepedett a hangulatunkra, végighallgattuk a történeteket a mindenható igazságról, a rtanji dimenziókapuról, amit a földönkívüliek is használnak, a titkos katonai kísérletekről, az őrületbe vezető rejtett barlangokról, a környék tündéreiről. Só szerint a hegy mágikus gyógyító erővel bír, de az az ember, aki tisztátlan szívvel indul az útnak, elveszhet örökre. A harmadik pohár 54 gyógyfűből készült mágikus pálinka után már magam is elhiszem, hogy igaza is van, mindenben. Pár éve itt tartották évi összejövetelüket a világvégevárók, és fellendítették a turizmust. Persze az űrhajó nem jött, mint ahogy a világvége sem, de állítólag sok kedves ember volt itt a Föld minden tájáról. Ekkor világosodtam meg, hogy a világvégés banda nem őrültek gyülekezete, hanem olyan egyéneké, akik rendszeresen összejárnak bulizni, és ez csak az alapot szolgáltatja – talán megfelelő zenei ízlés híján. Világvége szubkultúra talán?

In the heat of the night the animals scream... (The Hanging Garden, 1982)  Lelkünk mélye üvölt a titkok után, be tudjuk-e fogadni, megismerhetjük-e, és tudjuk-e megfelelően használni. Immár a mi életünket is szorongató sorsfordító kérdésekkel eredeti célunk felé vesszük az irányt, elvégre mi zenei fesztiválra jöttünk, bármennyire ezoterikus túrává alakult is. Az egykori Pionírotthon árnyékából az esemény átköltözött a szebb napokat is látott rtanji parkba. A fesztiválszervezők és a zenészek nyakig vannak a munkában. Mi felállítjuk a sátrainkat, iszogatunk, és a messzi hegycsúcsra bambulunk. Van, akinek eszébe sem jut a feljutás, nekem célként lebeg a szemem előtt az az 1600 méter. A szervezők munka után, hajnali egy körül nekiindulnak a túrának, én a többiekkel inkább a csillagszállót választom harmincfokos szögben pokrócommal  – mivel itt minden lejt. Arra riadok hajnali kettőkor, hogy egy kutya is mellém telepedett, ezért inkább bemászok a sátramba. Reggel elszántan indulunk Sóhoz, aki ezúttal kamatostul fizetteti meg velem a rántottámat, plusz egy paradicsom, plusz egy paprika, amit magam moshattam meg abban a vízben, amiből a kutyája is iszik. Mivel a többiek inkább a lelki gyakorlatokat és a hűvös kocsmát választják, magam vágok neki.

Hosszú az út, lehet, hogy végtelen, Egész életemben mindig másra vártam, Istent kerestem és Magamat találtam... (Pál Utcai Fiúk, 1994) Mikor már félórája gyalogoltam a tűző napon, komolyan elgondolkodtam azon, normális vagyok-e, szükségem van-e nekem erre, nem lehetne-e helikoptert bérelni, meg amúgy is, milyen baromság ez az egész szöveg, amit nyomnak... Most akkor vagy elbújok egy bokorban, és várok pár órát, majd leslattyogok, és azt mondom, voltam fent, ha van titok, megtudom, ha nincs, majd gyártok egyet magamnak, vagy fogom magam, és felmegyek. Végül kissé izzadságszagú optimizmussal rálépek egy kis erdei ösvényre.

Egyedül nem juthatsz messzire... (Ismeretlen hegymászó a Rtanjon) – ezt olvasom egyik fára biggyesztett papíron, ami a vándorokat kíséri jó tanácsaival a hegycsúcsra. Nagyon nehéz feljutni valahová, és nem mindegy, vicsorogva érjük-e el vagy nevetve. Ezzel a pozitív gondolattal folytattam utamat. Lassan tisztul a kép, az addig hűvöst árasztó fák között feltűnik a mágikus hegycsúcs. Bőgéssel küszködök, amikor tudatosul bennem, órák alatt csak a hegygerincen jutottam át, és a neheze még csak ezután következik. A civilizációra emlékeztető szemétkupacok mellett elhaladva lépésenként haladok a csúcs felé. Időnként megállok csodálni a tájat, aminek hatása valamilyen hallucinogén savéval vetekszik. Beleolvadok a tájba, a sok zöld és kék magába szív. Egyre lassabban lépkedek, egyre nehezebb, leülök, és a Dragan Sónál elhangzott mondat jár az eszembe: A hegynek el kell fogadnia téged, és neked is a hegyet. Aztán ahogyan cammogok az összeesés határán, előbukkan az egykori kápolna látványa – néhány tégla és egy viszonylag újonnan felállított kereszt. Tehát itt vagyok...

(Folytatjuk)

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: