Barangolások a szerbiai rock/metál múltjában és jelenében – 1. rész

When I first meet you, didn’t realize, I can’t forget you, for your suprise... (Sweet Leaf 1971) Az idei Mount of Artan rendezvényen való részvételemre magam sem tudom, mi kényszerített. Jó pár éve nem jártam arra. Akkoriban leginkább a társaság vonzott, a kísérletezés varázsa, az újdonság, talán a nosztalgia Szerbia déli része iránt. Temerin/Újvidék környéki barátaim már évek óta látogatták a rendezvényt, amit 2003 és 2010 között Boljevac városkában tartottak, és többnyire punk/hc zenéknek adott otthont PULJP (Punk Uživo za Ljubu Punkera) név alatt. (Ljubo egy boljevaci aktív punk srác volt, koncertszervezésekkel és közösségépítéssel foglalkozott, majd 2002 decemberében egy baleset folytán elhunyt. Baráti társasága egy rendezvénnyel szeretett volna emléket állítani neki, és továbbvinni a munkásságát, minek során több országos és nemzetközi kapcsolatot is létrehozott.) Miután a megfelelő boljevaci helyszíneket lassan felélték, a srácok pár mérfölddel arrébb telepedtek, a legendák, mesék, népi hiedelmek és az ezoterikus valhalla tövébe, aminek csúcsán a pogány szláv istenek is laknak/tak. Ez nem más, mint a szerbiai piramis, a Rtanj hegység csúcsa, a rtanji gyógytea termővidéke, aminek a völgyében az azonos nevű település is fekszik. 2011-től ide költözött a PULJP, a földrajzi adottságokból adódóan ekkor már hozzácsapódott a Stonerizer név is. A fő szervező szavaival élve: az illegalitásba kényszerített hegy- és barlanglakó metalistapunkok ekkortól árasztják el az egykori pionírotthon területét (Lásd: Hell Cherry Web Magazin). A felvonultatott zenei stílusok száma is megnövekedett, de mindvégig megmaradt igazi undergroundnak, az újszerű és izgalmas, gyakran kísérleti zenék helyszínének...

...és engem visszasodor az élet, a társaság, a zene, a természet, a horoszkóp aszcendensem...

Manowar, Manowar, living on the road... (Kings of Metal, 1988)) Nem is értem – ha stonerzene-kúrára indulsz, akkor előtte a kocsiban miért nem olyat hallgatsz, amit ott úgysem tudsz. De lehet, ezt hívják kompromisszumra való képtelenségnek, ami gyakran együtt jár a jó tanácsok mellőzésével. Mert Közép-Kelet-Szerbia nem Vajdaság. Nem feltétlenül van térerő, sem útjelző tábla, mondhatni... ezek a dolgok még ritkábbak arrafelé, mint északon. Érhetik meglepetések az embert...

Spaceman, I always wanted you to go into space, man intergalactic Christ... (Spaceman, 1994)) Tehát miután az ötórás utat tíz alatt magunk mögött hagytuk, és mégsem mentünk földes úton kocsival a hegycsúcsig, megérkeztünk Rtanj településre. Amióta nem jártam erre, az utolsó üzlet is bezárt, akárcsak az étterem. A település viszont bővült egy minden lehetőséget kiaknázó zugvendéglővel! A bejáratnál lévő táblán egy ufonauta és egy szakállas hippi közös fotója – nem is tudom eldönteni, eredeti-e a kép, vagy esetleg montázs. A szakállas hippi, az idényjellegű vendéglő tulajdonosa, Dragan Só (álljon a továbbiakban így szépen magyarosítva) egykori építészmérnök, aki mindenre tudja a választ.

Saját bevallása szerint információit az éterből/világmindenségből/kollektív tudatalattiból szívja, és akárcsak Aleister Crowley, ő is azt vallja, a szerelem a mindenség legfontosabb törvénye. Őt magát a hegy rendelte magához Belgrádból, pár évvel ezelőtt, a kocsma túloldalán álldogáló, felénk üvöltöző részeget pedig a rendőrség. Ahogyan maga ült az ördögszekerektől terhes buszmegállóban delirium tremenshez közeli állapotban mögöttem, Só pedig az asztal másik végében váltig hangoztatja, hogy rendszeresen beszél a földönkívüliekkel, akik valójában angyalok, elgondolkodtam, milyen érzés lehet egy párhuzamos valóságban élni úgy, hogy az egyik lábad még az előzőben ragadt.

Képgaléria: