Zenei kalandok jó fej emberek között

Kristálytiszta vizű, türkizkék folyó csupa zöld völgyéből szállnak az izmos riffek a fellegekig – idillinek hangzik, már-már mesebelinek, azonban ez nem kevesebb, mint a valóság! A Bear Stone Festival az a buli, amelyet tavaly sikerült a szívünkbe zárni, aztán az idén sem okozott csalódást.

Legyen szó pszichedelikus és/vagy experimentális rockról, stoner és/vagy doom metálról – négy napon keresztül, három színpadon megint volt minden, ami fülnek-elmének ingere! Nem beszélve a kellemes légkörről, ami egyrészt a páratlan természetes környezetnek, másrészt pedig annak tudható be, hogy már megint hihetetlen jó fej emberek jöttek össze egy helyen.

Egy nappal korábbi érkezésünknek köszönhetően mire elstartolt a zúzdarakéta, már teljesen akklimatizálódtunk. Csütörtök délben indult a jam, majd négykor a húrok közé csapott a belgrádi Monica, ezzel elindítva a koncertdömpinget. Utánuk még négyen álltak a Mill színpadra, majd a buli öt zenekar fellépésével folytatódott a Jam Stage-en. Az est fénypontja számomra, nem feltétlen zeneileg, inkább teljes összképével, a washingtoni The Darts produkciója volt. (Bárcsak lennék fele olyan menő, mint ezek a csajok közül bármelyik!)

Pénteken és szombaton aztán már teljes gőzerővel pörögtek az események; 11 órától örömzenélés, majd zenekarok felváltva a Millen és a Jamen. Amint az egyik színpadon elhalkult az utolsó gitárakkord, a másikon már indult is a zajongás. Imádtuk az olasz Atomic Moldot, mind zeneileg, mind emberileg, nem kevésbé a cseh Acid Row-t, akiktől bőségesen feltöltődtünk zúzdával és bevásároltunk merchből. A szlovén Auto igazi zenei kalandozásban részesített bennünket, a(z általam) várva várt Karkara pedig – annak ellenére, hogy késői érkezésük miatt sietve kellett hangpróbálniuk és előkészülniük a koncertjükre – egy olyan dinamikus bulit hozott össze, amitől a tömeg új erőre kaphatott a Main Stage programja előtt.

Pénteken egy kiadós eső késleltette, és újra is formálta a Maidavale-lel induló nagyszínpadi line-upot. A legendás Brant Björk után a két svéd csapat helyet cserélt a sorrendben; előbb a Graveyard kápráztatta a hallgatóságot olykor már-már szívhez szóló dallamaival, máskor pedig tökös groove-jaival, majd a Monolord hosszan elnyúló (záró)akkordjai telítették meg a teret. Szombaton aztán minden terv szerint haladhatott, így a csúcsidő a The Vintage Caravannal indult, a Motorpsychóval és a King Buffalóval folytatódott (utóbbi hozta a felvételeik alapján elvárt minőséget élőben is!), majd a kirobbanó A Place to Bury Strangersszel zárult. Mindkét éj afterbe torkollt a Jam Stage-en, ahol az éjfél utáni idősávban az elektronikus(abb) zene képviselői (Abop, Bamwise, Oil X Gas, Iskra) szolgáltak némi változatos frissítővel azok számára, akiknek a lába még bírta az iramot.

A lehető legjobb döntésnek bizonyult hétfőn hazaindulni, ugyanis vasárnap délután még volt mit látni és hallani, ugyanis a szervezőség ekkora tartogatta a The Flukes of Sendington, a TONS és az Earth Tongue koncertjét, méltó lezárásul pedig a már jól ismert Lazarvst.

Újfent dicséretet érdemelnek a BSF szervezői, nemcsak mert igazi zenei ínyenc válogatással rukkoltak elő, hanem mert továbbra is szemmel láthatóan (be)tartják az értékrendet, amivel 2022-ben („Year Zero”) életre kelt ez a hiánypótló rendezvény. Az esőzésből adódó csúszástól eltekintve minden a menetrend szerint haladt (legalábbis fesztiválozóként így érzékeltük), a hang- és fénytechnika csapata az idén is remekelt, az étel- és italpultok kínálatára sem lehet panasz, és a helyszín tisztaságának fenntartásából is jár az öt csillag. Annyira jól sült el minden, hogy megint van mit várni. Akármilyen, bizonytalanságokkal teli időket is élünk, a jövő évi fesztivál már olyan biztos bejegyzése a naptáramnak, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne!