Pauline Melville: Napfogyatkozás Guyanában (The Ventriloquist's Tale) – 1997
Mottó:„Mi volt előbb, az egyenlet vagy a mese?
Természetesen a mese.”
Az ausztrál őslakosok sehogyan sem tudták megérteni, amikor ősi egyszerűségében szunnyadó földjükön hirtelen felbukkant a „hülye fehér ember”, felesleges igényeket támasztott önmagával és mindenki mással szemben, majd izgága módon azonnal a saját képére igyekezett átformálni a tájat. Hiszen azt az istenek szépen elrendezték, az ember gondjaira bízták, hogy tartsa fenn változatlanul, míg el nem jő a változásnak a maga ideje. Akkor, amikor... nincs hova sietni. Addig pedig minden kő, vízfolyás és fatuskó ott van a legjobb helyen, ahol van. (Álomidő. Nézz utána! Megéri.) Történetünkben valami nagyon hasonló hangzik el egy dél-amerikai bennszülött ajkáról: „...semmi értelme bármit is tenni a mindennapi élet megváltoztatására. Az csupán illúzió, ami mögött az álom és a mítosz örök valósága rejlik.” Ezzel szemben egy cseh, fasiszta elveket valló „tudós”, aki a pánamerikai bennszülött, napfogyatkozással kapcsolatos mítoszokat jött tanulmányozni az Újvilágba, kijelenti: „ésszel mindent meg lehet oldani” – és egyenleteket igyekszik felállítani, őszerinte sikerrel, az ősi történetek racionális magyarázatára, párhuzamba állítására, leegyszerűsítésére.
A szigorú és puritán racionalitás évszázadai, a mindenáron uralomra törni igyekvő elme, a középszerű „tudomány” igyekeznek még az írmagját is kiirtani a mesének, a mítosznak, a „babonának”, úgy a mindennapjainkból, mint a művészetből, egyáltalán: az emberi lélekből – de mindhiába; mert a mítosz él, és nem hagyja magát. Ha a 20. és pláne a 21. századnak a racionalitás rabláncára fűzött, szorongásban tartott kisembere a tudatalattijának a legmélyére száműzte is a csillagokban őrzött igazságot, időről időre felbukkannak látók, kiknek szemére nem sikerült hályogot vonnia az anyagba süppedt látszatvilág démonainak. E tisztánlátók közül sokan művészek, akik egyelőre még képesek szélesebb rétegeket elérni, s további szemeket felnyitogatni ezáltal. Ébredj és ébressz – vallják; ha kell, kompromisszumokat is kötve, ügyesen csomagolva üzenetüket, átejtve ezáltal a földi „hatalom” lélekdaráló gépezetét. Lássuk, hogyan vall erről – némiképp ironikusan – történetünk titokzatos narrátora: „Miért realizmus, kérded. Mert napjainkban kötelező a vastag nyakú, keményfejű realizmus. A tényeket trónra emelték, a képzelet kutyaólba került. Talán a protestánsokhoz vagy a puritánokhoz meg a tanúságtétel unalmas és fárasztó óhajtásához is van valami köze annak, hogy az emberek mostanság előnyben részesítik a tanúvallomásokat. Napjainkban a mese sajnos rákényszerül, hogy ténynek álcázza magát. Meg kell hajolnom hát a korszellem előtt, és realistává kell lennem.”
A latin-amerikai gyökerű mágikus realizmusnak – melyet mi elsősorban Márquez és Llosa csodálatos regényeiből ismerhettünk meg legkorábban – számos lenyűgöző hajtása sarjad. Az indiai születésű – egyébként tárgyalt kötetünket lelkesen ajánló – Rushdie, az etióp Verghese vagy a mi Bodor Ádámunk csak három példa a sok közül. Ők holtában is megnyugtathatják a szintén csodálatra méltó Borgest, aki a klasszikus, lebilincselő történetmesélés eltűnése miatt aggódott, és végül már csupán a krimiírók kimeríthetetlen fantáziájában bizakodott. Pauline Melville magában is egy „nemzeti olvasztótégely”, anyai ágon brit, apai ágon guyanai indián, afrikai és skót vérkeveredésű – alapfoglalkozását tekintve színész, mindösszesen négy kötetet publikált ez ideig –; a vér pedig kötelez. Napfogyatkozás Guyanában című varázslatos regényében sikerrel viszi végbe a bravúrt: úgy ír realista prózát, hogy közben észrevétlenül felröppent a csillagokig. Két idősíkban futó művében egy testvérpár vérfertőző szerelmét – illetve rokonaik kálváriáját – meséli el, miközben feltárja az olvasó előtt a Kamcsatkától Dél-Brazíliáig ismert mítoszt az egymást szerető fivérről és nővérről, akiket kivet magából a társadalom, ezért az Égre menekülnek: egyikükből lesz a Nap, másikukból a Hold; aztán amikor nap-, illetve holdfogyatkozás zajlik, olyankor élhetik át szerelmüket újra és újra (ezért dívik a mai napig egyes törzseknél a szokás, hogy ilyen alkalmakkor az emberek csörömpölnek és kolompolnak, hogy az égitesteket szétugrasszák).
A szó szoros értelmében letehetetlen olvasmány ez a mű: sodró lendületű történet egzotikus környezetben, melyet több síkon is élvezel. Először is magát a sztorit, az olykor ironikus, megmosolyogtató, máskor a meghatottság könnyeit fakasztó, pazar líraisággal megírt szituációkat – nem utolsósorban pedig az éles társadalombírálatot. Magának a nagybetűs Társadalomnak a kritikáját, melyet a nyugati kultúra kényszerített rá széles e világon az úgynevezett természeti, „primitív” népekre, s melyet ő kizárólagosnak tart a tudomány, az ész, a fejlődés nevében – noha e „fejlődés” sokszor megkérdőjelezhető. Melville meg is kérdőjelezi; többek között olyan groteszk figuráit felvonultatva a nyugati világnak, mint például a fajelméletével tüntető, mindent a matematikára visszavezetni kívánó cseh tudós, vagy a fanatikus, minden „bennszülöttet” azonnal a katolikus isten aklába terelni próbáló, gyaníthatóan homoszexuális, végül a totális őrület karmai között végző jezsuita misszionárius (de eme faji, nemzeti és vallási olvasztótégely sajátos motívumai még számos helyen és módon felbukkannak a könyv oldalain).
„A vérfertőzés a természet jelképe a társadalommal szemben”, vallja a cseh tudor – és itt véletlenül tényleg rátapint valamire; csakhogy vajon mi vagyunk-e a megmondhatói, mi, „racionálisan gondolkodó lények”, mi a jó vagy mi a rossz? A szerző nem foglal egyértelműen állást, csupán folyamatosan ütközteti a természetet a társadalommal – és persze pompásan ábrázolja az ebből fakadó neurózist az emberek lelkében. Természetesen a guyanai őslakosokat is megfertőzte már a fehér ember kultúrája, a 20. században járunk, nem ítélik el ugyan egyértelműen az egymással szexuális kapcsolatot folytató testvéreket, ám úgy vélik, mindenkinek jobb, ha eltűnnek szem elől. Ráadásul a fiútestvérben is meghasonlást vált ki végül a viszony – a jezsuita ráhatására –, és csupán a nővére hisz rendületlenül együttlétük létjogosultságában és eredendő tisztaságában, mivel „valódi kapcsolatuk mágikus és elpusztíthatatlan”. Ha pedig a társadalom előtt alakoskodniuk, netán bujkálniuk kell, az nem számít. Hiszen a társadalom csak színjáték. Puszta karnevál...
...de nem árulnék el többet ebből a káprázatos történetből – kezdd csak el olvasni, s képtelen leszel letenni a könyvet, garantálom! –, helyette hadd álljon itt a végén egy figyelemre méltó gondolatsor, hogy a szerző mély bölcsességét is megcsillantsuk általa: „Az őrültségnek három fajtája van ezen a földön: a szerelem, a vallás és a politika. Mind a három olyan veszélyes, hogy zárt intézetben kell tartani. A vallást székesegyházban vagy templomban, mint a veszett kutyát, a szerelmet a házasság börtönében, ahonnan csak a társadalom kockázatára szökhet ki, a politikát meg a parlamentekhez láncolva, a népirtások és háborúk miatt, amelyek akkor történnek, ha elszabadul.”
0 Hozzászólás
Szólj hozzá