A múlt század kilencvenes éveinek elején a Pestilence egy előremutató, szélsőséges fémzenét játszó banda volt, amely jelentős rajongótábor és a kritikusok támogatását is élvezhette, az 1994-ben bekövetkezett agancs-összeakasztásig. A retrohullám és a kapuzárási pánik aztán tíz évvel ezelőtt a felszínre dobta Patrick Mamelit és a többieket, hogy kiadjanak három meglehetősen gyenge lemezt. Aztán jön a hírt, hogy a Pestilence az első négy lemez anyagával nosztalgiakörútra indul, és Újvidékre is beugranak...
Az esti szórakozás talán mindössze tíz perc késéssel kezdődött. A spagettiföldről érkező Violentor talán nem tesz hozzá túlságosan sokat a thrash metálhoz, mégis lendületesen, szívből játsszák ezt a stílust. A zenekar tagjai őszinte arcok, minden fellengzés nélkül (ellentétben sok szociális thrash metállal, akik kizárólag hotelban hajlandóak aludni és csakis a szövegeik haverkirályok) zenéltek, és a fellépés után örömmel beszélgettek mindenkivel. Koncertjük sajnos igen kongó térnek szólt...
A Distillator koncertje közben megtörtént velem az, ami elég rossz mutató egy banda számára. Miért vagyok itt? Mik ezek az ezeréves riffek? Mikor fejezik már be végre? Talán haza kellene mennem... Zenéjük ezeréves lerágott csontokból építkezett. A retró hajviselet és öltözet nekem inkább röhejes volt, mint igaz. A hosszú thrash metál dalok ezerévesnek tűntek. Nem szeretek rosszat írni, így kerülök vissza a kezdeti kérdéshez: miért megyek egyáltalán ilyen koncertekre?
Eleve szkeptikusan álltam a brazil Rebaelliun death metáljához. Itt már nem éreztem annyira a megfeleléskényszert, mint az előző zenekar esetében (és mint egy csomó retró thrash/heavy/death metál bandánál), de őszintén szólva az ő eredetiségüktől sem vertem magam a földhöz. Egyetlen riffet nem tudtam kivenni a zenéből, egyetlen dallam nem ragadott meg, a gitáros játszhatott bármit, csak a dobolásra, zsizsnyergésre emlékszek. Tetszett viszont az eltökéltségük, figyelemre méltó volt a szakállméret, a szólók is jól kivehetők voltak. Élveztem a bulit, talán a laza alkoholizálás következtében, talán a zsigereimben éreztem, hogy a pocsék hangzás mögött igazi dalok is rejlenek.
A Pestilence koncertjét igen türelmetlenül várta az erősen negyvenéves átlagéletkorú közönség (az én időmben az öregeknek minden szar volt, ami újabb a Deep Purple-nél, most viszont jelen lehettem egy bulin, ahol a többségnek minden szar, ami modernebb a Dissectionnél). Az első hangok után kissé megijedtem, mert nem éppen azt a hangzáscsodát kaptam, amit vártam. Patrick Mameli gitárja olyan szárazon szólt, hogy ijedtemben egyszerre két sört vettem a kiszáradás ellen. A zenekar nem volt egységben a megszólalásban. A színpadon egy nosztalgiakörútra verbuvált társaságot láthattunk, akik nincsenek összeszokva, de annyira nincs is miért, hisz a turné után, a jutalékok átutalását követően mindenki megy a saját útján. Mameli gitárján mindent hangról hangra ki lehetett venni, a többiekből pedig egy nagy disszonáns hang áradt. Ennek ellenére a közönség örömmel fogadta a régi klasszikusokat. Ahogy egymást követték a dalok, rám tört a felismerés, miben is különbözik ez a banda a többitől, annak idején miért voltak sokaktól fényévnyire. Jól megszerkesztett dalokat kapunk, nincs riffhalmozás, eltévelyedés, rizsa és mellébeszélés. Parracide, Land of Tears, Twisted Truth, The Secrecies of Horror – ezek a dalok ma is útmutatóul szolgálhatnának. Amint megszólal a Mind Reflections a Spheres lemezről, mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy senki sem veheti el a zenekartól a fáklyavivő státuszt. Az összetett ritmusok, a bizarr túlvilági dallamok utat mutattak sok bandának, csak éppen a teremtők feledkeztek meg róla. A visszázós dal természetesen az Out of the Body volt, amelyet a stílus mintadarabjaként lehetne mutogatni a zeneakadémiákon a könnyűzene kétes irányvonalai fejezetnél. Buli után bárki fotózkodhatott a frissen kigyúrt Mamelivel, aki az ötödik X-ében fiatalosabban fest, mint tíz éve, persze, a rock'n'roll nála már nem vodkázásról, inkább tejezésről szól.
Összességében sajnos elég közepes éjszaka volt, és a 25–30 éves Pestilence-dalok nélkül dögunalom lett volna. Az épületben kibírható hideg uralkodott, a sör nagyon vizes volt, a látogatottság hozzávetőleg 200 embert jelentett. A nézősereg jelentős részét szerbiai zenekarok tagjai – egykori tagjai tették ki. A rossz hangzás nem tudom, egy estére szólt-e, vagy a Fabrikától erre lehet-e számítani a jövőben. Aki nem jött el a koncertre, aludjon nyugodtan. De aki szereti a Pestilence-t, illetve érdekli egy kis extrém zenei pótóra, azt nagy veszteség érte.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá