Sokáig azt gondoltam, hogy a konyhában a mosogatáson kívül legfeljebb egy ízletes tejberizst, esetleg egy forró zöld teát tudok összeütni olyan szinten, hogy a végtermékre egy tárgyilagos bírálóbizottság pozitív osztályzatot adjon.

Egy kivételes alkalommal azonban kénytelen voltam újítani a repertoáron. Történt ugyanis, hogy nemcsak engem, hanem a nálam vendégeskedő unokaöcsémet és a barátját is éhség gyötörte. Persze ebben még nincs semmi különös, a rendhagyó az volt a dologban, hogy hármunk közül én hevertem ki leghamarabb az előző esti koncertsorozat fáradalmait. Már délben a különböző rejtekhelyeken fellelhető élelmiszerek között matattam, ám e tekintetben a konyhaszekrényben sem találtam sokkal nagyobb választékra, mint, mondjuk, az előszobai könyvespolcon. Az egyébként megszokott és bombabiztos minőséget szavatoló tejberizshez két alkotóelem is hiányzott, és ez a kettő épp nem a cukor meg a fahéj volt.

Szóval ezúttal valami egészen mást kellett kitalálnom. Kezemre játszott, hogy nemrégiben jártam Magyarországon, a kitűnő sajtok országában, legalábbis ami a számomra legfontosabb minőségi mutatót, vagyis az árát illeti. Ebből kifolyólag a hűtő nem tátongott teljesen üresen, hanem egy egész guriga trappista terült el középen nagy kényelemben, a felső polcon pedig két csomag teavaj gazdagította a választékot, néhány üveg ásványvíz társaságában. Ezek után elég könnyedén jutottam az elhatározásra, csak még a faliszekrényt kellett elég szerencsés kézzel kinyitnom, hogy találjak benne száraztésztát. Találtam. Nem éppen csúcsminőség, e téren nagyjából igazodott a sajthoz, mivel ezen is egyik áruházlánc címkéje díszelgett. A szükséges sómennyiség miatt cseppet sem aggódtam, hiszen nálam egy kilogramm nagyjából a teljes évi szükségletet kielégíti, még akkor is, ha netán zimankósabb a tél, és egy-két lapáttal beáldozok a kedvező gyalogosvégjáték-pozíció érdekében, már ami a jeges járdát illeti. Víz is nagy eséllyel fakad a falból, ott inkább az elzárással akadnak gondok az utóbbi időben, de egy ezeréves házban ez sem különös dolog, most már tehát csak az elkészítés módjára kellett figyelnem. Meglepő ügyességgel sikerült egy liter vizet felforralnom, majd egy kilónyi tésztát és három csipet sót beleszórnom a méretes lábasba, és még néhány csepp olaj is jutott a víz felszínére, de még ehhez sem kényszerültem a garázsba, mert étolajból is szerénykedett egy deci a napraforgós flakon alján. Ez főleg abból a célból fontos, hogy ne fusson ki a víz azonnal, amint lefedem az edényt. Nem hiába, mert tényleg csak néhány perc múlva futott ki, de akkor sem öntötte el az egész padlót, hanem diszkréten jelezte, hogy most már ki lehet kapcsolni a tűzhelyet.

Egyébként hallottam már olyan naiv megjegyzéseket, hogy a tésztafőzést nem lehet elrontani. Igaz, ezt olyan személy állította, aki nem ismert engem. Történt ugyanis egyszer, hogy épp leoltottam a lángot (akkoriban még gázra is tellett) a finomra főtt tészta alatt, amikor valamilyen ürüggyel becsöngetett a közelben lakó fiatalasszony. A jószomszédi viszony alapszabálya, hogy ilyenkor nyájasan elbeszélgetünk egy üdítő meg két pálinka mellett, majd fél óra elteltével ő maga kapott észbe:

– Jaj, nem tartalak fel tovább, ráadásul ebédidőben. Különben is olyan jeleket érzek a konyha felől, hogy főzöl valamit.

– Igen, sajtos tészta lesz, szinte már el is készült – szállok vissza a földre én is, és rohamléptekben igyekszek a tetthely felé. A víz addigra teljesen kihűlt, az egész edényt meg egy fehér színű, összefüggő kulimász töltötte be, amint azt merev tekintettel nyugtázhattam, óvatosan megemelve a fedőt. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor hangos vihogást hallottam a hátam mögött, mivel ezt a látványt a vendégem sem akarta kihagyni.

– Ha vársz egy percet, meghívlak egy különleges ebédre – kezdtem el magam is kényszeredetten vigyorogni.

– Azt már látom, hogy különleges lesz, de köszi, most nem vagyok éhes. Neked azonban jó étvágyat kívánok.

Az étvággyal nem volt baj, az edényben képződött csirizt viszont még felmelegítés után is csak nehézségek árán tudtam kikaparni a szűrőbe. Erre valójában nem is volt szükség, mert a massza mindössze néhány csepp víztől szabadult meg, a többihez erőteljesen ragaszkodott. Ezek után még a bőkezűen ráreszelt sajt sem sokat javított az állagán, de hát az éhség nagy rendező, úgyhogy a szakácskölteménynek csak egészen kis hányada (nem, egyáltalán nem hányadékról van szó, amint arra esetleg a fentebb leírtak alapján következtetni lehetne) kötött ki az udvaron nagy reményekkel ólálkodó cicák táljában. Látogatóm emlékezetében viszont annál nagyobb nyomot hagyott a látvány. A későbbiek során ritkán hagyta ki az alkalmat, hogy megemlítse tehetségemet a kulináris művészetek terén. Arra a ziccerre pedig különleges érzékkel csapott le, amikor nyáron nyitva hagytam az udvar felőli ajtót, és egy süni csendben beosont, majd a konyhasarokban húzta meg magát. Végül persze lapátra tettem a kis betolakodót, ami természetesen nem kerülte el a szomszédasszonyok gyöngyének figyelmét:

– Nahát, ez a szerencsétlen jószág is igen éhes lehet, ha már a te főztödre kíváncsi – fejtette ki véleményét olyan kuncogás közepette, hogy szegény pára is sündörögve állt odébb, és többé nem is próbálkozott nálam semmilyen ínyencfalathoz jutni.

Visszatérve kisöcsémhez, illetve a nála aratott sikertörténethez, az egy kiló tésztához nagyjából ugyanannyi sajtot szeltem le, én ugyanis mindig a fifty-fifty alapú csemegét helyezem előtérbe. De nem úgy ám, mint a mondabeli, sertéshússal vegyített fürjpástétom esetében (egy fürj, egy disznó), hanem valóban becsületesen adagolom a sajtot. Persze nem a legapróbb fokozaton reszelem le, mert közben valószínűleg lejárna a termék szavatossági ideje, hanem a haladós, legnagyobb lyukakon keresztül.

Hajdanán tálaltak már elébem olyan változatot is, amelyben minden harmadik tésztadarabkán bújt meg egy kis sajtreszelék, de kárpótlásul legalább maga a tészta jó kemény maradt középütt, így elég sokáig el lehetett kérődzeni rajta. Alkotója szerint persze ez csakis így a jó, és én meg is hagytam ebbéli hitében, csakúgy, mint a remekmű nagy részét az edényben.

Na de – megintcsak visszatérve a tárgyra (választékos tájszólásban: corpus delicates) – ezúttal hibátlanul megfőztem az alapanyagot, és idejében kikapcsoltam alatta a tűzhelyet, tehát odaégetni sem sikerült. Ez nálam csak abban a kivételes esetben fordul elő, amikor van maradék, és az újramelegítésnél elkerülhetetlen a kozmikus sugárzás, vagyis az egész konyhát betöltő enyhe kozma- és füstszag, de az már egészen más tészta, ugyebár. Szerencsére az sem veszik kárba, az imént említett, mindenre nyitott felfogású és erős gyomorral megáldott macskáknak köszönhetően. Szóval, az összes sajtreszeléket már éppen készültem a tésztával teli lábasba borítani, amikor kapcsoltam, hogy most nem csak „művészet a művészetért” módon alkotok saját magamnak, ezért az ebéden tovább finomítottam azzal, hogy azt a kevés vizet is leszűrtem, ami még megmaradt a hosszú rotyogás után. Ezután már bátran túrtam rá a forró tésztára a hatalmas sajtboglyát, majd hosszasan elkevertem, aminek köszönhetően a metélt minden egyes darabját úgy belepte a megolvadt réteg, mint a lecsöpögő viaszgyertya a karácsonyfa ágait. A kiszedésnél persze ez a módszer némi gondot okoz, hiszen olyankor a kanalat nagyjából a plafonig kell emelni, de a megnyúló fonálrengeteg még úgy sem akar elszakadni. Ekkor kell egy kis találékonyság: a villával egy erőteljes mozdulatot teszek, és félúton elvágom a kialakuló bábszínház madzagjait, és mind feltekerem a szedőkanálra. Természetesen azt is tudom, hogy a nálam nagyobb szakácsművészek, akik adnak a viselkedésre is az asztal mellett, úgy kerülik el ezt a csapdát, hogy az edényből előre kiszedik a főtt tésztát a tányérjukra, és ezután egy másik tálból szórják rá az apróra reszelt sajtot. Próbáltam már. Ezért pontosan tudom, hogy a langyossá vált kupacon már nem igazán olvad meg a sajt, különösen a darabosabb reszelék, és ezután külön-külön lehet ízlelgetni az üres tésztát és a megpuhult sajtot, miközben az esetlegesen rászórt só is kellemesen roppan egyet a fogunk alatt. Na, én ezt az élvezetet azóta is meghagyom az igazi ínyenceknek.

(Folytatjuk)

Képgaléria: