Avagy mi van az állásinterjú után?

Az utóbbi időkben két írást is szenteltem a diákmunka-keresés, állásinterjúra szaladgálás, a gyakornoki munka keresése gyönyöreinek. Több ilyen vallatást kiállva végül ugyanazon a napon fél óra eltéréssel értesítettek, hogy felvettek egy bankba termékmenedzsment-gyakornoknak és egy könyvelőirodába könyvelőgyakornoknak.

A fizetés ugyanannyi lett volna mindkét helyen, a lakásomtól is mindkettő ugyanakkora távolságra van, csak különböző irányba, emellett azt is tudtam, hogy mindkettő jó lehetőséget ad a tanulásra, de nemcsak a két cég székhelye van ellentétes irányban, hanem a fejlődési lehetőségek is ellentétes irányba mutatnak.

Intuíció és szimpátia alapján választottam a nagy multi és a kis, családias budai iroda közül ez utóbbit. Így történt, hogy szép ruhában, szép budai irodában szépen rájöttem, hogy soha az életben nem akarok könyvelő lenni, de legalább ezt is megtapasztaltam, bepillantást nyerhettem a szakmába. Lett belőle minimális zsebpénzem, és olyan főnököm volt, amilyen a nagykönyvben meg van írva. Kedves hangú, nagy tudású, jól tanító és nagyon szigorú nő, akitől sokkal többet tanultam annál, hogy melyik kontírkódot kell beírni a számlák tartozik, illetve a követel oldalára. Például azt is megfigyelhettem, hogyan kell irányítani egy tíz-tizenkét fős irodát, hogyan kell pontosnak és precíznek lenni, és hogyan kell az ügyfelekkel beszélni és bánni.

Könyvelői pályafutásom első pár napja még érdekes volt, mivel kíváncsi vagyok, és szeretek mindennemű tudást elsajátítani. Addig tartott az öröm, amíg bele nem rázódtam, és rá nem jöttem, hogy ez a világ egyik legmonotonabb munkája, amely állandó figyelmet és precizitást követel, a szabályok követését. Az én agyam ellenben úgy működik, hogy egyszerre fut benne tíz-tizenkét program, áradnak az ötletek, keresem az újdonságot, a tanulási, fejlődési lehetőséget és azt, hogy kiélhessem a kreativitásom. Ha nincs meg az emberben a monotonitástűrés és a szabálykövetés erénye, akkor a csábító későbbi fizetés ígérete ellenére se (azt gondolom, nem kell mondanom, hogy diákmunkaként én nem kaptam sokat) jusson eszébe olyan mazochista gondolat, hogy könyvelő legyen, de akinek fontos a biztonságérzet, és bürokrata vér csörgedezik az ereiben, annak ez maga a Kánaán.

Könyvelői karrierem három hónapig tartott. Ekkor közöltem a főnökkel, hogy én vizsgaidőszakban nem fogok dolgozni, mire ő azt válaszolta, hogy neki ez nagy kiesés, és ekkor már tudtam, hogy 2019-nek úgy indulok neki, hogy én soha az életben nem fogok többet könyvelni.

Annak ellenére, hogy rájöttem, hogy nekem nem ez az álomszakmám, egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam. Ideje volt, hogy a maximalizmusom mellé a precizitásom is felfejlődjön, és tudom, hogy a mai világban nehéz polihisztornak lenni, nem is célom, de minél többrétű ismeretbe kóstol bele az ember, minél több mindent megtapasztal, annál nyitottabb lesz a világra, és szép lassan megtalálja, hogy mi is az, ami igazán neki való. Ha ez nem is jön rögtön, szerintem már az is nagy dolog, ha az ember azt tudja, hogy mi az, amit nem szeretne.

Képgaléria: