Az egykori Jugoszlávia polgárainak a Kopár-sziget, vagyis Goli otok elnevezés nem csupán egyszerű földrajzi helyet jelzett, hanem a büntetésvégrehajtás legszörnyűbb fokozatának szinonimája volt. A növényzetben tényleg nemigen dúskáló, mindössze 4,5 négyzetkilométeres területet a II. világháború után kiáltották ki nevelőintézetté, ahová politikai elítélteket, főleg sztálinistákat szállítottak ideológiai átképzés céljából. Az egész ország számára rémisztő fogalommá vált, mivel a „beutalt pácienseken” kívül csak némely közeli családtag tehette be oda a lábát, és még képeslapot sem kaphattunk a festői Adria eme parányi „üdülőközpontjából”, az onnan visszatérő fegyencek pedig a körülöttük úszkáló halaktól ellesett bőbeszédűséggel meséltek az átélt szörnyűségekről. Becsült adatok szerint negyven év alatt 16 000 kegyvesztett lélek fordult meg a pokol szellős tornácán, szerencsére a nagy részük végül hazatérhetett. De nem mindenki tudta elviselni a tisztítótűzzel felérő nyári hőséget, a tüdőszaggató bórát télen, valamint a kemény fizikai megterhelést télen-nyáron, és végül 400 áldozat itt búcsúzott el az életétől. Időnként előfordult, hogy egyszerre 3500 személyt zsúfoltak be a szűkös helyiségekbe.

Nem csoda tehát, hogy amint alkalmam nyílt egy látogatásra a rejtelmes szigetre, azonnal ki is használtam. Szeptember közepén egy hetet tölthettem gyermekkori jóbarátaimnál, Rabon. Az egybeesés csupán véletlen: Rab, a horvát tengerpart 10. legnagyobb szigete egyáltalán nem az alig 5 kilométerre fekvő börtön foglyairól kapta a nevét, hanem inkább hihetünk a feljegyzéseknek, miszerint az ókori arba (sötét, erdővel borított) szóból ered. Onnan egyébként a rosszhírű, csupasz sziklarengeteget szabad szemmel is jól láthattuk, ugyanezt persze a rabok nem mondhatták el magukról. Minden mozdulatukat szigorú fegyveres őrség figyelte, szállásukat rácsok és drótkerítések vették körül. Innen ugyan ki lehetett szabadulni, de megszökni nem, tehát nagy szerencséje a világirodalomnak, hogy Monte Cristo grófját If várába zárták be, nem pedig ide.

Rab mozgalmas sétányán egy kedves magyar ajkú hölgy nyomta a kezünkbe a szórólapot, amely a naponta induló kirándulóhajót hirdette, nem is csillagászati áron, ebéddel együtt 220 kunába került egy beugró. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, beleértve természetesen a felkínált programot is, úgyhogy másnap délelőtt fényképezőgéppel és fürdőruhával felszerelkezve szálltunk a fedélzetre. Bemelegítésként Zavratnica pompás öblébe navigáltunk, amit a helybeliek Horvátország legnagyobb és legszebb fjordjának tartanak. Ide akár a szárazföldről is lesétálhatunk egy vadregényes hegyi ösvényen barangolva, mini alagutakon áthatolva, és a mai napig itt láthatóak a kristálytiszta vízen keresztül egy elsüllyedt német hadihajó roncsai. Mindez ideális terepet alkotott Winnetounak és Old Shatterhandnek, hogy az 1960-as években itt vívják meg kalandos csatáikat, legalábbis az izgalmas Karl May-regények megfilmesítése idején.

Tükörsima vízen folytattuk utunkat a fő attrakció, Goli otok felé, amelynek felszíne ugyancsak teljesen simának látszott a távolból. A délnyugati oldalra kerülve azonban meglepődve tapasztaltuk, hogy van élet a sziklán túl, mert néhány csenevész fácska keltette egy kis zöld felület benyomását, de leginkább a számos kőépület szúrt szemet, a szárazföld felől ugyanis ezeknek nyoma sem látszik. Betonnal körülépített öbölben kötöttünk ki, partra szállva pedig egy vendéglő terasza meg az utasokkal teli kisvonat tűnt fel legelőször. Kíváncsiságunktól vezérelve ez utóbbin szorítunk helyet magunknak, így gyorsabban körüljárjuk az emelkedőkkel tarkított útvonalat. Egyik ámulatból a másikba esünk. Az építményekből sajnos már csak a falak maradtak meg, de a kezünkbe kapott térkép alapján megállapítjuk, hogy a rácsos, sötét cellákon kívül volt itt komoly ipartelep gyárcsarnokokkal, továbbá kórház, pékség, ebédlő, no meg magánzárkák. A barakkok között még egy kosárlabdapálya is meghúzódott, az egyik palánk ma is bizonyítja, hogy az elítéltek nagy ritkán kiélhették játékos kedvüket, legalábbis a nemzeti sikerágazat keretein belül. Feltételezem, a távúszás itt nem tartozott a támogatott sportágak közé, pedig minden feltétel adott volt hozzá. Mosakodni és inni természetesen lehetett, egy jókora vízgyűjtő medence szolgáltatta az édesvizet. A börtönőrök részére még tekepálya is létezett, azt most számunkra moziteremmé alakították át, itt tekinthetünk meg egy húszperces összefoglalót a régmúlt munkálatokról és a diplomáciai tevékenységekről („török követ”, ugyebár, de nem csak erről van szó, hanem valóban folytak nemzetközi tárgyalások az ominózus munkatábor kapcsán), ám az eredeti felvételekből sajnos nem túl sok maradt meg. Mint ahogyan az összberendezés is szőrén-szálán eltűnt. Az intézményt 1988-ban szüntették meg, ekkor őrizetlenül hagyták, és a környékbeli lakosság azzal fejezte ki az elmúlt rendszer iránt táplált mélységes ellenszenvét, hogy mindent szétvert, legalább annyi energiát fektetve be, mint amennyi a felépítéshez kellett, miközben érdekes módon a használati tárgyaknak, szerszámoknak és nyersanyagoknak lábuk kelt. Az idegenforgalmi szervezetek későn kapcsoltak ahhoz, hogy az eredeti állapotot megőrizve ma egy látványos múzeumot lehessen berendezni a jugoszláv Alcatrazról. A tájékoztató feliratok és a térképek némileg pótolják a hiányt, a horvát kormány 2011-ben egy emléktáblát állított a világ összes önkényuralmi rendszere áldozatai előtt meghajolva. Ottjártunkkor éppen a trafóállomást újították fel, szóval kezdik felismerni a – valójában nem túl pozitív kicsengésű – történelmi hagyatékban rejlő lehetőségeket.

A magaslati részhez érve csodálatos kilátás nyílt a tengerre és a környékbeli szigetekre. A kikötőbe visszatérve pedig a keskeny nyomtávú sínek maradványai mellett haladtunk el, így hihetőnek tűnnek azok a hírforrások, melyek szerint a bűnbánással párhuzamosan termelés is folyt, és bútorok, fémalkatrészek, hasznos építőanyagok hagyták el az iparnegyedet.

Bármennyire együttéreztünk az egykori foglyokkal, mi magunk nem akartunk sem szomjazni, sem éhenhalni, ezért ebédidőben hiánytalanul megjelentünk a hajónk fedélzetén. Bevallom, étvágyunkat cseppet sem csökkentette, hogy éppen a rossz hírű munkatábor partja mellett horgonyozva dőzsölünk a finom falatokban.

Az egyenjogúság nyilván már azokban az időkben fontos szerepet játszott, mégpedig olyan értelemben, hogy a nők részére is fenn kellett tartani egy hasonló jellegű intézetet. Ez egy kissé terebélyesebb szigeten, Sveti Grguron kapott helyet, amely viszont nem lett annyira hírhedt, kevesebb elítéltet irányítottak ide, és a helyszínen látottak alapján kesztyűs kézzel bántak a hölgyekkel, ahogy illik is. Könnyű munkákat végeztettek velük, a műhelyek között mosoda, varroda, sőt még fodrászat is szerepelt. A növényzet dúsabb, az állatvilág meg kimondottan változatos. Néhány birka legelészett a tisztáson, az erdőben a gyíkok szinte szétrebbentek a lábam alatt, egy félméteres kígyó hirtelen még a paradicsomi díszleteket is felidézte, de azt nem tudom, hogy melyikünk rettent meg jobban, amikor kis híján ráléptem. A méretre is legnagyobb látványosságot pedig a háziállatként otthonosan mozgó szarvasok jelentették, közülük egyet sikerült úgy megvendégelnünk, hogy teljes bizalommal csipegette a kezünkből a szőlőszemeket. A parton beásott sok bunker már a víz felől figyelve is feltűnt, pedig kövekkel körülrakva elég jól álcázták őket, közelebbről szemlélve azonban a lőrések elárulták a helyzetüket. Gyanítom, hogy ezek sem a kalózhajók ellen védték a települést. Persze nem bírtam ki, hogy a terep felderítése közben hétrét görnyedve be ne másszak az egyik ilyen őrházba, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy belül szinte tágasabb, mint kívül, és onnan már kiegyenesedve bámulhattam a szikrázó napfényben tündöklő hullámokat. Az már más lapra tartozik, hogy vajon a kirendelt őrség helyében is ilyen lelkesen és éberen élveztem volna-e a szépséges kilátást egy teljes váltás időtartama alatt. A sekély, kavicsos partszakasz pedig kifogástalan alkalmat nyújtott a fürdőzésre.

A változatosság kedvéért ezt követően továbbsiklottunk a mélykék színű tengeren, de csak azért, hogy egy még szebb és tisztább öbölben horgonyozzunk le. A szélvédett területen a víz hőmérséklete elérte a 23 fokot, és sokan megint belevetették magukat. Ekkor már elég laposan tűztek felénk a napsugarak, de ennek is megtaláltuk az előnyét. Visszafelé hajózva szépen lassan elhúztunk Rab déli oldalánál, éppen a ragyogó, meredek várfalak alatt, rálátva az egész fővárosra és a büszkén kimagasló templomtornyokra, amelyekből – a picinyke terület ellenére – négyet is összeszámoltunk.

Az élménydús kiruccanás után a sétányon ballagva sokáig találgattuk, milyenek lehettek Goli otok „fénykorában” az ott kivetett foglyok életkörülményei. Közöttük nyilván nem sok hozzánk hasonló szerzet hajókázott errefelé, mi ugyanis visszavágytunk a gyér növényzetet, ám rengeteg hétpecsétes titkot őrző szigetre.

Képgaléria: