Jeff Waters bemutatta új kísérőzenekarát az Újvidéki Vásár 6-os csarnokában
Újvidéken ritkán van vegytiszta metál buli, de ha van, akkor négy napon keresztül, és lehetőleg egy időpontban több is. Aki csütörtökön rockernek öltözött, annak le sem kellett vetkőznie hétfő éjfélig. Addig talán haza is ért a kanadai Annihilator koncertjéről.
Jeff Waters 35 év alatt kábé 35 zenésztársat cserélt le maga körül, és 16 lemezt adott ki. Ez engem soha nem zavart, mert mindig minden arról szólt, hogyan gitározik Jeff, milyen riffeket és milyen dalokat gyárt a „Waters Művek” – ecsetelem útban a minden romantikától mentes Újvidéki Vásár/Szájám felé.
Hozzászokhattunk, hogy az MH Concerts szervezésében megvalósuló bulik pontosan kezdődnek, ezért az előzenekart, olyan tradicionálisan, mint egy jó Manowar-albumot, lekéstük. Újságíró-lelkiismeretem kissé zavartatta magát emiatt, viszont engem egyáltalán nem érdekelt az előzenekar. Én az Annihilatorra jöttem.
A hatos csarnok nem egy nagy valami, nem tudom, hányan férnek be, de talán ötszázan lehettünk, és ez majdnem telt házat jelentett. Az italárak ismét magasak, csapoltat inkább nem is ittam, de még a százdináros kabátmegőrzést is sokalltam.
Az intró után a zenekar a Betrayeddel robbant be, energiától duzzadva és mosolyogva. Jeff elöl, ismét ő énekel és gitározik, ami mindig jó eredményeket szül. Ezek azok a pillanatok, amikor sajnálod, hogy a köcsög haverjaid nem jöttek, amikor megmutatnád valakinek, mi is az a metál zene, mert azt így kell játszani, amikor eldicsekednél egy laikusnak: Látod, hogy üvölti mindenki egyszerre a King of the Killt, a Set the World of Fire-t, az Ultraparanoiát? De persze mindezt csak olyannak mondhattam, aki amúgy is erre számított.
Profin, jókedvvel, végig tenyérből etetni a közönséget. Ez nagyon csúszik az Annihilatornak. Jeff a nagy zúzások között szerencsére sok sztorizást is beiktatott, sokat mesélt az első korszak punk énekeséről, Randy Rampage-ről, hogy mennyire is utálta az Alison Hell dalt, hogy mekkora partiarc volt, mekkora punk, de sajnos a rockerbetegségek őt is korán átsegítették az árnyékvilágba. Sajnáltatni próbálta magát, de egyértelmű dicsekvésnek éreztük, amikor rátért a kellemetlen tényre, hogy, bizony, a dobos 26, ő pedig már 53 éves. Elmondta a hibáit is, mindig próbálja követni, mi történik a zenében, mindig igyekszik változtatni, előrelépni, és amikor éppen elégedetlenkedik valaki az új lemez miatt, akkor, bizony, tudja, ezért ő a felelős. Ezeket a nagymonológokat aztán kettétörte egy One to Kill, egy Knight Jumps Queen, egy Schizos are Never Alone, egy Phantasmagoria, illetve egy ránk eső metálfej. Nos, a közönség is igen sokszínű volt, ha tagjainak földrajzi hovatartozását vesszük figyelembe, sokan voltak délebbről, de még Boszniából is érkeztek a bulira. A pogó a dobszóló kivételével tényleg végig ment.
A közönség alig jutott szuszhoz, végigtombolta a bulit, és a hátsó részben álldogálók is végigénekelték és -csápolták a másfél órás koncertet. Nem tudom, Waters tényleg jó arc-e, habár annak tűnik, az viszont biztos, hogy zseniális gitáros és frontember, akinek bőven van öniróniája is. A koncert a W.T.Y.D. és az Alison Hell című dallal ért véget, a banda pedig nagy és megérdemelt tapsot kapott.
Akár hisszük, akár nem, ezek a nagyobb kaliberű bulik is működnek Újvidéken, nem csak az underground. Másrészt...
Régóta sejtem, hogy ezek a kanadaiak tudnak valamit.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá