Anti-Valentines Day – Rin Tin Tin, 2020. II. 15.

ott vannak mindenütt

csak ritkán ugatnak

az utak mellett állnak

orrukat a szemeteskosarakba dugják…

(Benedek Miklós: Nagy fekete kutyák)

Délben indulás Szabadkára, onnan a haverommal Zentára. Első koncertem a Rin Tin Tinben, meg úgy ebben az évben. Gyomorgörcs, tea és magány, ami mindig akkor a legintenzívebb, ha emberek közt vagyok. Szóval, csak a szokásos, gyülekező fekete kutyák.

Idejekorán odaérünk, csak egy busz van Zentára. Lemegyünk a Tisza-partra, nézzük a szennyes vizet. A felszínén a nejlonzacskók lustán ringatóznak. Crust punkról és elcseszett életről beszélgetünk, maradunk sötétedésig. A fekete kutyák csak halvány foltok.

Az este jónak ígérkezik, hardcore punk és irodalom, ha őszinte akarok lenni, életem értelme. Benedek Miklós új könyvét, a Miközben halkant mutatják be, aminek azért is örülök, mert már egy ideje küldözgetem neki az írásaimat, de személyesen még nem találkoztunk. A beszélgetést pedig névrokonom, és a művészetben bátyám, Szögi Csaba vezeti, valamint Törteli Réka (örülök, hogy megismertelek!).

A bemutató egy kicsit összeszedetlen és zavaros, úgy érzem magam, mintha egy privát beszélgetést hallgatnék. A légkör viszont családias, nyugodt. A haverom mellettem szinte egész idő alatt nevet, de én megint el vagyok veszve magamban, bámulom a fekete kutyát a könyvborítón. Nekem pont olyanom van.

Ezt követően levetítik a Nosferatut, de arra nem vagyunk kíváncsiak, kimegyünk a szórakozóhely elé a piactérre, a többi várakozó fiatal közé. Sikolyok, nevetés, zene és alkohol, ugyanaz, mint Szabadkán, ugyanaz, mint mindenhol, de a közönség mégis színesebbnek tűnik.

Majd végre: élő zene! Először az újvidéki ROIR lép fel. Jó szerbiai magyarként nem beszélek szerbül, nem értem a szöveget, de a kiállásuk a Téveszmét juttatja eszembe. Nagyon ütős, élettel teli koncert, erőteljes énekes. A hangok magukkal rántanak, de nem tesznek érzéketlenné a külvilággal szemben. Bárcsak arra is képesek lennének!

Őket követi a Proces, akiket nem kell bemutatni senkinek. Az még eljut hozzám, hogy jó a buli, élveznem kellene, de az este folyamán körém gyűlt egy jó nagy falka fekete kutya, és hiába próbálom elzavarni őket, makacsul velem maradnak, követnek mindenhova, szagolgatnak, s igen, egyre többen vannak. Nem is szépek, nem is fajtatiszták, csak megtépázott, sarkon csinált vakarcsok, de túl sok van belőlük, túl sok. És amikor egyik belém kap, minden megváltozik, idegesít a zene, elegemvan, hazamennék, fáradtvagyok, hagyjálbékén, nemakarokembereket, nem, nem, nem, már azért is szomorú vagyok, hogy megint ez történt, megint a kutyákra figyeltem a zene helyett, megint ugyanaz a…

S ahogy felgyulladnak a lámpák, rájövök, hogy az egész koncertet (ha nem az egész napot) átszorongtam.

A harmadik zenekart, a Downstroyt nem várjuk meg. Hardcore-rajongó fuvarosainkat nem érdekli, engem sem. Tíz perc kint fagyoskodás után (mert valakire mindig várni kell) el is indulunk vissza, Szabadkára.

Hazaúton azon viccelődnek, hogy mindjárt megjelenik előttünk egy állat a ködös országúton. Rávágnám, hogy igen, egy fekete kutya, de úgysem értenék. Inkább csendben hallgatom őket, és úgy érzem, az életemet megkeserítő korcsok most végre egy kis időre lenyugodtak. Szinte üres vagyok (vagy lehet, hogy megteltem valamivel, a két érzés nagyon hasonló).

Képgaléria: