Homérosztól G. A. úrig: Utazás a Kwai folyón át a meztelen és holt fák közé
„Elhagyatottak vagyunk, akár a gyermek, és tapasztaltak, mint az öregember. Durvák, szomorúak és fölületesek vagyunk – azt hiszem, el vagyunk veszve.” Ez, a szerző által egészen szenvtelenül, mintegy mellékesen lejegyzett két mondat visszhangzik a háborús témájú irodalomban és a csendes űrben, mióta a Világ. A homéroszokig vissza és előre a „riasztó semmibe”.
...mert mi lesz vajon, amikor visszatérünk a „békebeli” társadalomba? El lehet-e vajon búcsúzni örökre a fegyverektől, amikor egy-egy béke csupán pillanatnyi fellélegzés két háború között? (Ami igazából ugyanaz a háború, amit még az istenek kezdtek, eleinte egymás között, tisztességgel, de azután valaki feltalálta a sakkot. Ahol gyalogok is vannak.) Aki búcsúzni próbált, aztán a Nagy Háború után az első adandó alkalommal visszatért egy félszigettel odébb, a Pireneusok közé, hogy tovább harcoljon.
Noha harcolni nemes dolog, enélkül fikarcnyit sem érne leheletnyi itt-tartózkodásunk a sárgolyón. Tudta ezt minden lovag, amikor ott álltak, szemtől szemben, leeresztett sisakrostéllyal és előreszegezett kopjaheggyel.
No de a háború?... Gyalogok, parasztok, súdra, férgese?... Hadd hulljon?!... Ez is egy megoldás – állapítom meg magam is, szintén szenvtelenül. De mégse a „vezéri” kaszt kardjai által – kik ezt a kardot ezredek óta már ki sem vonják. Finnyás lett a vitéz, a skatrija, mohó a kalmár, a vaisja. No és a brahmanok, a Szellem emberei? Itt vannak – bár a háttérben –, hát cseppet se félj!... A fenti idézet szerzője és a Másik, akit emlegetek, a lövészárkok más-más oldalán kaptak légnyomást és döbbentek rá az ember örök testvéri egységére. Elérkezel arra a pontra, ahol már megfagy a levegőben a paripák lehelete, a kard éle pedig magától kicsorbul, elrozsdállik. Ők ketten, nagyon másképpen, egyszersmind teljesen ugyanúgy, zsigerből érezték mindezt.
Tőlük indulok most el irodalmi portyára, és nem Dávid, Akhilleusz csatáitól startolunk tehát, sőt, még csak nem is Andrej herceg hátasától, amikor azt a magas Eget megpillantotta a csatatéren. (Ardzsunát már említeni sem merem az íjával meg Krisna kocsissal...) Sok(k) lenne, épp olyan, mint Szolzsenyicint egy slukkra végigolvasni...
Ezek egyelőre békén megpihennek lelkem kopottas pokrócában.
De elárulom végre, miről is beszélünk. Részint ezúttal kevesebb helyet kaptam, részint még csak az elején tartok egy „projektumnak”, amit később a rovatban részletesen is kiveséznénk – ergo egyelőre csupán felvázolom.
Szóval ott kezdődött, hogy mintegy „véletlenül” Wharton Éjfélre kitisztul című remeke került újra a mancsomba, élveztem harmadjára is, abba' hiba nincsen! – ugyanakkor az első negyede táján elindított bennem egy szimatot, az olvastammármásholmáskormáshogyandeugyanezt-érzést. Valahol a napóleoni háborúk után veszett az el csaknem teljesen a harcokból, amit a XX. századra már-már csak a lovagias közkatonák őriztek meg. Tisztesség. Méltóság! (Wharton után villámsebesen Ottlikot vettem elő, szintén harmadjára – és akkor fogant meg bennem végérvényesen az ötlet: Nekirugaszkodom a Papától és Remarque-tól, feltárom a kiszolgáltatottság poklát, amikor már nem lovag van. Hanem csak mészáros és barom. És ennek a világnak a legnagyobb hányada mára nem gondolkodik.
Mielőtt félreértenél: én sem. Minek? Érzékpásztáim viszont a horizontig eltapogatnak...
Nos, valahogy így néz majd ki! (A sorrend persze „véletlenszerűen” fog kialakulni, most csak a könyvesszekrényeim elhelyezését minősíti.)
Heller: A 22-es csapdája
Rejtő: Csontbrigád
Wharton: Éjfélre kitisztul
Mailer: Meztelenek és holtak
Knight: Légy hű magadhoz
Hemingway: Búcsú a fegyverektől
Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
Grass: Macska és egér
Böll: Ádám, hol voltál?
Merle: Két nap az élet
Céline: Utazás az éjszaka mélyére
Pierre Boulle: Híd a Kwai folyón
Sok? Kevés? Elég? ...mindenesetre ezen a „patyolat tucaton” fogunk eltöprengeni most egy ideig, lassan ízlelgetve minden sorukat.
Mert nem mindegy, csak azért sem mindegy!
A létformák tulajdonságaira a körmükből és a fogukból tudunk a legegyszerűbben következtetni. A növényi lelkek békések, az állatiak könyörtelenek. Az ásványiak közömbösek. Olykor almafa vagyok, növénylehelet vagy síró emberi csecsemő; olykor üvegszilánkok. Máskor meg puha libatoll a vánkosodban.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá