A hetvenes években a jugoszláviai művészet igen népszerű volt és meghatározó jelleggel bírt. A térség alkotóira felfigyeltek mind a párizsi, mind pedig a dél-amerikai alkotók. Ljubljana, Zágráb, Belgrád és Újvidék mellett Szabadkát is jelentős művészeti központként emlegették – különösen a Bosch+Bosch csoport fiatal, lelkes, tehetséges tagjainak köszönhetően. Az 1969-ben alakult társaság tavaly ünnepelte létrejöttének ötvenedik évfordulóját, és ennek apropóján több kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők, emellett a csoport ismert alkotója, Szombathy Bálint, könyvet is írt az egykori szövetségről: olvashatunk benne az alkotók életéről, a csoport szándékáról és munkásságáról, de ami véleményem szerint a legjobb benne, hogy mindezt versek és fotók támasztják alá.

A Csernik Attila, Ladik Katalin, Kerekes László, Slavko Matković, Szalma László, Szombathy Bálint és Ante Vukov alkotta csoport által képviselt művészeti irányzat a neoavantgárd. A tendencia megkérdőjelezi a művész és a művészet fogalmát – a neoavantgárd szerint művészet az élet, és mindenben meglelhető a kellő művészi szépség. Az egyszerűségen és a hétköznapiságon alapszik, ezért is tűnhet egy ilyen stílusú alkotás először furcsának, a bevett kritériumoktól távol állónak.

A csoport műveiről – nem csak papírra vetett szövegeiről és képeiről, de előadott performanszairól is – szinte ordít a formabontás, az új igénylése és az újragondolás. Elég csupán névadóikat figyelembe venni: a Bosch világmárkát, valamint Hieronymus Bosch holland festőt – ez az ellentét lázad minden alkotásukon. Az agymosott, befolyásolható és gépszerűen irányítható társadalom ellen a művészet veszi fel a harcot, megbotránkoztat és gondolkodásra, önállóságra, valamint kreativitásra kényszerít. Szombathy állítása szerint „őszinte, számításoktól mentes művészetet” teremtett a Bosch+Bosch – ennél találóbban nem is lehetne megfogalmazni a csoport termését.

A csoport életében fontos szerepet játszott székhelyének a földrajzi elhelyezkedése. Szabadkán ugyanis metszette egymást a magyar és a jugoszláv kultúra, ennek köszönhetően az itt élő művészek szélesebb skálán szívhatták magukba az alkotáshoz szükséges információkat. Emellett ebből következik az is, hogy a Bosch+Bosch csoport tagjai előszeretettel mellőzik a nyelvi megkötést (értelemszerűen ez a performanszokra és a vizuális vagy vokális művekre vonatkozik inkább, mint a már eleve nyelvre épülő versekre), és alkalmaznak ehelyett multinacionális, mindenki számára megfejthető elemeket. A csoport ezzel azt üzeni, hogy egy alkotás tartalma és üzenete nem korlátozható adott embercsoportokra, hovatartozástól függetlenül elérhetőnek és értelmezhetőnek kell lennie. Verseiket megjelentették magyar és szerb nyelven egyaránt, ezzel pedig a gyökerek nem elfelejtésére utalnak.

Szabadkai fiatalként úgy látom, napjainkban is megállná a helyét egy Bosch+Bosch-szerű alakulat. Sőt, igény van rá. Az elvándorlás hozta sztereotípiákat megcáfolva állítom, hogy Szabadkán, Vajdaságban igenis van remény. Személyesen ismerek fiatalokat, akik képesek lennének egy ehhez hasonló mozgalom éltetésére. Ötven év alatt a városnak sikerült visszaesnie oda, ahol a csoport fennállása előtt is volt, Sárszegként emlegethetjük ismét, miközben a fiatalokban még ott van a szikra, amiből akár mindent elsöprő tűzvész is lehetne. Miért ne bizonyosodhatna be ismét, hogy két nyelv, két kultúra közt élni kincs? Szombathy szavaival élve: a Bosch+Bosch csoport megtett útja legyen követendő példa, hogy mindig lehet és érdemes másképp csinálni.

Képgaléria: