A humor az életünk mindennapos része. Ezzel fejezzük ki az összetartozásunkat, szorosabbra fűzzük vele a kapcsolatainkat, oldjuk a feszültséget, levezetjük a stresszt, szórakozunk, nevetünk. Első ránézésre egy ártalmatlan, játékos dologról van szó, ami csupa jót hoz az életünkbe. Csakhogy mint mindennel, ezzel is könnyű visszaélni. Van, aki szándékosan használja a humort arra, hogy a segítségével másokat megszégyenítsen, és így önmagát feljebb helyezze a társaság vagy a közösség hierarchiájában, de sokan vannak azok is, akik kellő érzékenység vagy elegendő tapasztalat híján nem jól mérik fel, mi a vicces, és mi megy túl azon a bizonyos határon.

Amikor viccesek akarunk lenni, sokszor nehéz megállapítani, pontosan hol vannak a határok. Viccesnek lenni jó, hiszen közkedveltséggel jár. Az öniróniával általában nem lőhetünk mellé: az csak saját magunkra nézve lehet sértő, másokra nem igazán. Egy baráttal szemben is elég sokat megengedhetünk magunknak, hiszen ismerjük a másikat annyira, hogy tudjuk, min fog nevetni őszintén, és mi az a viccesnek szánt megjegyzés, amit jobb, ha megtartunk magunknak.

Nehezebb, ha egy távolabbi ismerősünk előtt szeretnénk villogni a kifinomult humorérzékünkkel. Vannak olyan viccek, amik a témájuk miatt sokak számára nem befogadhatók. Nagyon sokan elítélik például a holokausztos vicceket, mondván, hogy emberek milliói haltak meg kínkeserves szenvedések közepette, az emberi történelem talán legnagyobb szégyenfoltjával nem illik viccelődni. Van is ebben igazság, hiszen mégiscsak felemás érzés Hitleren meg a zsidókon kacarászni, a túlélőkre és a ma élő zsidókra nézve pedig valóban rendkívül sértő lehet egy-egy ilyen vicc.

Máskor nehéz megállapítani, hogy egy vicceskedő beszólásról vagy sértő gúnyolódásról van-e szó. Aki agresszív módon, a hallgatóság kárára vagy az ő érzékenységüket figyelmen kívül hagyva mond el egy ütős poént, annak biztosan nem az a célja, hogy közösen nevessenek egy jót, és ezáltal közelebb kerüljenek egymáshoz. Ha szóvá tesszük neki, hogy halálos betegségekkel vagy éhező kisgyerekekkel talán nem kellene viccelni, akkor még azt is megkapjuk, hogy semmi humorérzékünk nincsen. Ebből teljesen egyértelműen láthatjuk, hogy valójában nem a kapcsolatteremtés vagy a szórakoztatás a célja, hanem az, hogy kifejezze: ő mindenki más felett áll a hierarchiában. Ő dönti el, mivel szabad viccelni, mi a vicces, kinek van humorérzéke.

De akkor végül is ki vagy mi kárára szabad viccelődni anélkül, hogy érzéketlenséggel vádolnának meg minket? Sajnos erre nincsen egyértelmű és általánosan igaz válasz. Attól függ, milyen helyzetben és kivel viccelődünk.

Hogy egy barátommal milyen vicceket mesélünk egymásnak, ahhoz senkinek nincsen semmi köze. Lehet az a humor morbid, nőgyűlölő, rasszista, mindenkinek joga van ahhoz, hogy azon nevessen, amit viccesnek tart. És ahogy viccesnek lehet tartani a halott kisbabákról szóló sötét humort anélkül, hogy kisbabák halálát kívánnánk, úgy a cigányvicceken is nevethetünk akkor is, ha egyébként nem vagyunk előítéletesek a romákkal szemben. Mégsem egyértelmű, hogy jó ötlet egy idegennek ilyen vicceket mondani, hiszen nem ismerjük, nem tudjuk, hogyan reagál. Lehet, hogy ő maga is egy holokauszt-túlélő leszármazottja, és nem veszi jó néven a hitleres viccelődést. Lehet, hogy egyszerűen csak nem tartja viccesnek a mások kárán való poénkodást, és elkönyvel minket antiszemitának. Meg az is lehet, hogy a vicc a saját antiszemitizmusát erősíti benne tovább.

Éppen ez utóbbi jelentheti a legnagyobb veszélyt, mégpedig azért, mert a viccelődés a kommunikáció egy formája, az pedig, hogy mit és hogyan mondunk másoknak, formálja az emberek gondolkodását a különböző dolgokról. Ha valaki gyerekként sokszor hallja, hogy úgyse viszi semmire, az jó eséllyel elhiszi ezt magáról, és tényleg nem is fogja vinni semmire, mert nem tudja, hogy van választási lehetősége. Ehhez még csak ki sem kell mondani, hogy „kislányom, belőled úgysem lesz soha jogász”, elég gyakran viccelődni a szőke nőkkel meg azzal, hogy egy nő vagy szép, vagy okos.

És igen, én is rengeteg ellenpéldát tudnék fölsorolni, hiszen nem nagyon van olyan lány, akinek sose mondtak efféle vicceket, mégis egyre többen tanulnak és építenek karriert közülünk. Az életünk során számos inger ér minket, ezek mind formálják és alakítják az önmagunkról és a világról való gondolkodásunkat. A nőket lealacsonyító viccek könnyen jó táptalajt kaphatnak olyan környezetben, ahol a lányokat csak félig-meddig veszik emberszámba, és sosem adják meg nekik a saját életük feletti önrendelkezés jogát. Miközben ugyanez a vicc egy másik lánynak nem több puszta szórakozásnál, mert őt a családja, a barátai és a tanárai is támogatják abban, hogy azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ne felejtsük el a fiúkat sem: közülük is vannak, akik egyenrangú partnerként bánnak a lányokkal akkor is, ha a haverjaik folyton szőke nős vicceket mesélnek, de ugyanezek a viccek más férfiakban csak erősítik azt a sztereotípiát, hogy a nők hülyék, és nem baj, ha néha kapnak egy pofont. Ezért egyáltalán nem mindegy, kivel miről viccelődünk.

Társadalmi kontextusba helyezve a kérdést ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy napirenden lévő, megosztó, nagy port kavaró és bizonyos emberek számára valós bajt jelentő ügyekkel ne nagyon viccelődjünk, vagy ha muszáj, mert valami irtózatosan vicces hozzáfűznivaló jutott az eszünkbe, akkor ezt semmiképpen ne nyilvánosan tegyük. Például az erőszak nem vicces, és az erőszakon alapuló viccek könnyen félremehetnek.

Jelenleg a koronavírus miatti járványhelyzet nagyban meghatározza az életünket. Ebből rengeteg feszültség adódik, amit el lehet viccelni, hiszen a nevetés köztudomásúan oldja a feszültséget. Na de ha közben emberek halnak meg a betegség miatt? Mennyire etikusak a karanténos viccek ilyen időkben? Szerintem ez sem olyan téma, amivel nyilvánosan viccelődni kellene, de mivel tényleg mindenkit érint, a feszültséggel pedig valóban kell kezdeni valamit, olyan nagy problémának nem látom, mint a nemi erőszakon, a gyerekgyilkosságon vagy a zsidóságon való viccelődést. Az utóbbiak miatt ugyanis nincsenek olyan intézkedések, amik az egész életünket fenekestül felforgatnák, és nem jelentenek állandó feszültségforrást az életünkben, ezért az ezekhez kapcsolódó humor könnyebben fordul át öncélú gúnyolódásba, mint a koronavírusos mémek.

Érdemes még szót ejteni arról is, hogy vajon viccelődhetünk-e ideológiákon. Szabad-e például egyes vallásokat a viccek célkeresztjébe állítani? Ez nehéz kérdés, hiszen elvileg az emberi jogok csak az embereket illetik meg, az ideológiákat nem, így nyugodtan gúnyt űzhetünk a kereszténységből vagy az iszlámból, ezzel senkinek nem sértjük a méltóságát. Csakhogy a vallás sokak számára több puszta ideológiánál, és az identitásuk szerves részét képezi. Ha valamivel nagyon mélyen azonosulok, nyilván sértőnek találom, ha ebből a valamiből mások viccet csinálnak. De legalábbis rosszulesik. Ráadásul az emberiségnek komoly múltja van abban, hogy az eltérő vallásra hivatkozva utálja, elkülönítse, lemészárolja a másikat. Nem biztos, hogy célravezető nyilvánosan viccelődni a muszlim nők fejkendőjén, mert ez csak tovább erősítheti a sztereotípiákat, ami sok mindenhez vezethet, de békés társadalmi együttéléshez egészen biztosan nem.

A humorhoz nyilván mindenkinek joga van, meg ahhoz is, hogy vicceket meséljen vagy poénos megjegyzéseket tegyen. De eközben tekintettel kell lenni másokra, mert nem biztos, hogy nekik is ugyanolyan vicces, amit tőlünk hallanak. Ez nem a szólásszabadság megsértése, hiszen az is csak addig terjedhet, ameddig mások emberi méltóságát nem sérti. Hogy hol van a határ, mikortól sértő egy vicc, az nem a viccmesélőtől függ, hanem attól, akinek a kárára éppen viccelődik. Ezért fontos megpróbálni felmérni, hol vannak a másik határai, és csak akkor viccelődni, ha úgy ítéljük meg, neki ez még belefér. Ha meg kiderül, hogy elszámoltuk magunkat, legközelebb már tudni fogjuk, hol húzzuk meg a határt.

Képgaléria: