Beszélgetés Suzanne Kobela kortárs szürrealista képzőművésszel

Aki olvasta az idei Fekete Zaj Fesztiválról szóló beszámolónkat, rájöhetett, hogy a rendezvényen a zene mellett sok érdekes alternatív-kulturális megnyilvánulással lehet találkozni. Suzanne Kobela képkiállítására az off-programok zaj-lása közben akadhattunk rá, ahol vásárolhattunk is a fiatal illusztrátortól. A gyöngyösi származású tehetséges művészt egyik délután során ragadtam el egy rövid beszélgetés erejéig.

A nap tűzött, mi félrehúzódtunk egy árnyas kemping pihenőre. A minőségi zenét a Devil Seed szolgáltatta a háttérben, én pedig a művésznév használatának oka iránt érdeklődtem a grafikustól.

– Az internet különféle felületein 2006 óta vagyok megtalálható Suzanne Kobela néven az alkotásaimmal, de akkor még más stílusban alkottam. Ezt a művésznevet ekkoriban vettem fel. Ha a nemzetközi piacon mozogsz, ez lényegesen egyértelműbb név bárki számára, mint a Zsuzsanna kiolvasása. Mindig nagy vágyam volt, hogy valami kreatív vonalon kezdjek mozogni az életben, ez két évvel ezelőtt vált valósággá, azóta bejegyezve, főállásban csinálhatom ezt a vállalkozást.

Ezek szerint már régóta foglalkozol képzőművészettel. Mikor élénkült fel az érdeklődésed a rajzolás iránt?

– Amióta az eszemet tudom, mindig firkáltam valamit. Egész apró korom óta érdekelt az alkotói tevékenység. Míg más lányok főleg babáztak, én inkább egy füzetet és ceruzát részesítettem előnyben.

Intézményes keretek között részt vettél valamilyen képzőművészeti képzésen?

– Sokáig kerestem a helyem az ilyen keretek között, de nem találtam. Persze, én is részt vettem a kötelező rajzórákon, eljártam külön képzésekre is, ezért fél-autodidaktának tartom magam. A gimnázium utolsó éveiben az iparművészeti egyetemet néztem ki magamnak, és el is kezdtem hétvégi felvételi előkészítőkre járni. Itt sokat tanultam a tanáraimtól, ismerkedtem az anatómiával, a művészettörténettel, a különféle képzőművészeti technikákkal, ekkoriban nagyot léptem a tudás szempontjából. Ekkor szinte kizárólag az animáció érdekelt, majd ahogy ismerkedtem a kortárs művészeti ágazatokkal, egyre inkább eltávolodtam tőle. Négy éven át próbálkoztam a felvételivel, de az utolsó évben rájöttem, nem is akarok igazán ebbe a rendszerbe bekerülni. Idegen volt a közeg, nem tetszettek az elvárások, akkoriban jöttem rá, hogy a kortárs szürrealista irányzat sötétebb ágazatai érdekelnek igazán, erre pedig nem volt igény az oktatási rendszeren belül. Egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy a magam útját járjam az alkotásaimmal, amik ezeken az intézményeken belül nem is igazán találtak közönségre, és a tanárok sem lelkesedtek értük különösebben. Elhatároztam, no jó, akkor csinálom önerőből azt, ami nekem tetszik.

Jól értem, hogy nem találtad meg a helyed ezek között a korlátok között?

– Igen, ez így van. De nem beszélnék a felsőoktatás ellen egy percig sem, mert van, akinek erre van szüksége. Aki kortárs művészettel professzionális szinten akar foglalkozni, az aktuális grafikai irányzatoknak megfelelően, és stúdióban szeretne dolgozni egy csapatban, ahol a jelenlegi arculatokat tervezik, annak nagyon tudom ajánlani. Az utolsó szög a leendő egyetemi karrierem koporsójában az volt, amikor úgy éreztem, a kibontakozás elősegítése helyett egy olyan sablont akarnak rám erőltetni, ami nem is én vagyok, de nem is érdekel.

Ez csalódás volt számodra?

– Akkor már nem. Sokat kutakodtam az interneten, és hamar rájöttem, hogy sokan vannak, akik hasonló világot képviselnek. Persze, ennek a pop-artnak leginkább Amerikában van létjogosultsága, talán ott a legnépszerűbb és a legelfogadottabb.

 Magyarországon megtalálod a közönségedet, van rá érdeklődés?

– Itthon sajnos elég nehézkes a helyzet, tapasztalataim szerint viszont a környező országokban már kialakult egy befogadó közönség. Ezért folyamatosan kutatom az új galériákat és lehetőségeket, s ennek köszönhetően tavaly két külföldi eseményen is részt vehettem. Az egyik egy anime fesztivál volt Brnóban, ahol váratlanul nagy érdeklődés övezett. Ez meglepett, mert én a manga világtól eléggé eltérő portfólióval készültem. A bécsi Comic Conra is eljutottam, ott szintén temérdek pozitív visszajelzést kaptam, és nagyon kedves volt a közeg. Ez is arra bátorít, hogy ne álljak meg egy helyben.

Szerinted miért nincs erre az irányzatra érdeklődés Magyarországon?

– Nem tudom pontosan, talán azért, mert a magyar társadalom kissé elöregedő. A legtöbb galéria, kiállítás gyakran az 30-40 évvel ezelőtt divatos irányzatokat részesíti előnyben. A stílus, amiben én is mozgok, itthon talán még mindig túl friss.

Nagy kihívás ez a fél-szabadúszó állapot? Hogyan boldogulsz?

– Az internetes felületek nagyon sokban segítenek, de foggal-körömmel kell küzdeni! Az önhíresztelés nem könnyű dolog, ez nem csak abból áll, hogy kiteszed a képedet, és majd magától elindul a dolog. Rá kell hasalni a reklámra, komolyan csinálni. Ekkor szembesülsz vele, hogy a munkádnak gyakran csak a 30-40 százaléka az alkotói tevékenység. Otthon kell lenni az éppen aktuális legmenőbb dolgokban is, de a cég működéséhez szükséges tevékenységekben is. Egy emberként tíz munkáját végzed.

És ez hogy néz ki? Felébredsz reggel, és azt mondod magadnak: Nahát, ma erre van kereslet? Csinálok hát egy ilyen képet!, vagy inkább alkotsz valamit, és próbálsz rá találni igényt?

– Inkább a második. (Nevet.) Nagyon ritka, hogy van kedvem az éppen divatos hullámokhoz csatlakozni. Az esetek túlnyomó részében még a munkafolyamat közben elkezdek képeket megosztani a leendő mű alkotási fázisairól. Gyakran már ekkor megindul az érdeklődés irántuk, kapok különböző visszajelzéseket.

Honnan meríted az ihletet ezekhez az igen elszabadult fantáziáról tanúskodó képekhez?

– Nincs semmi konkrétum. A tudattalanból építkezek, ami épp beugrik, érkezik egy benyomás, ötlet, egy szófoszlány vagy benyomás, és megindítja az ihletet. Gyakran kristálytisztán megjelenik előttem egy kép, olyankor ezt elkezdem mihamarabb kidolgozni. Ha homályosabb a bevillanás, akkor vázlatokkal kezdem, és azok fejlődnek tovább.

Mennyi időt igényel egy-egy munka elkészítése?

– Ez igen változó, és sok minden befolyásolhatja. Vannak, amelyeken 3-4 hónapig dolgozok, mert valamiért abbamarad az alkotás, például érkezik egy gyors megrendelés, de az is megesik, hogy túltelítődik az agyam egy képpel. Ilyenkor egy időre félrerakom, majd akkor folytatom, amikor már ismét friss szemlélettel tudok viszonyulni hozzá, ekkor könnyebben veszem észre, hogy valami talán túl sok vagy túl kevés a képen. Gyakran megesik, hogy az ilyen kisebb pihenőket követően még aznap be tudom fejezni a képet. Sokat segítenek a szűkös határidők is. (Nevet.) Amikor folyamatosan van kedvem és időm egy képhez, akár 1-2 héten belül befejezem, de a megrendelések miatt sokszor félre kell raknom őket. Ha átlagot kellene mondanom, az egy hónap lenne.

Igen sötét hangulatúak a képeid, és ez a fesztivál is ilyen zenéket preferál. Rád milyen zenék vannak hatással?

– Sokáig a filmzenék voltak meghatározóak, Hans Zimmer és a társai – ezekre megindulnak a gondolataim. A zenei ízlésem darkosabb irányulása úgy történt, hogy ötödikes koromban apukámmal utaztunk valahová, a rádióban pedig megszólalt valami szimfonikus zene, ami nekem nagyon tetszett. Apum erre nagyon belelkesedett, mondta, van otthon egy olyan cédé, ami nekem biztosan tetszene, így kaptam tőle egy Therion-lemezt, a Vovin című albumot. Ezután megindult ez az egész vonal, a Nightwish, az Epica, Apocalyptica, majd jött a death metál korszak, később a goth-dark világ.

Feltételezem, vizuális alkotások is befolyásolhatnak. Milyen filmeket kedvelsz?

– Ohhh, rám a Disney-rajzfilmek gyakorolták a legnagyobb hatást. (Nevet.) Még akkor is rajzfilmrajongó voltam, amikor már ezt annyira nem tartották menőnek a kortársaim. Az Oroszlánkirály nagyon meghatározó volt számomra, de nem csak a rajzfilmek, azok készítési folyamata is nagyon érdekelt. A DVD-k esetében mindig olyan dupla lemezes változatokat kértem a szülinapomra, névnapomra, amelyen a werkfilmek is rajta vannak, érdekeltek a készítési folyamatok. Később a fantasy, sci-fi filmek befolyásoltak leginkább.

Valószínűleg népes azok száma, akik a tiédhez hasonló akadályokba ütköznek az önmegvalósítás terén. Mit javasolsz nekik?

– Nem szabad feladni, menni kell előre, és emlékezni kell arra, hogy semmi sem egyik napról a másikra történik. Az elős munkáim 16 évesen kerültek fel az internetre, most 27, 2 éves vagyok, hivatalosan egyéni vállalkozó, de még most is elveszett kiscicának érzem magam. Nekem is van hova fejlődnöm, új távlatokat keresnem. Nehéz ez az út, de ha kitart az illető, akkor idővel olyan munkát végezhet, amit szeret, ezért pedig megéri a küzdelem.

Suzanne Kobela többi alkotását megtekinthetitek az alábbi elektronikus közösségi felületek valamelyikén:

Instagram

Patreon

Webshop

Twitch csatorna

Képgaléria: