A Podolszki József publicisztikai pályázat idei kiírásának első díjas alkotása

Beszélgetés könnyekről, várakozásról, reményről, hitről, boldogságról és családról egy örökbefogadó vajdasági házaspárral

Szerbiában viszonylag hosszú folyamat előzi meg az örökbefogadást, a pároknak számos beszélgetésen és vizsgálaton kell átesniük. A szakemberek – akiknek az a dolguk, hogy a legmegfelelőbb családot találják meg egy-egy gyerek számára – minden kijelentésüket, minden mozdulatukat, minden pillantásukat elemzik. S noha jelen pillanatban is majdnem nyolcszáz örökbefogadó család és mintegy háromszáz örökbe fogadható gyerek van a szociális rendszerben, a döntéshozatal nagyon nehézkes, és a folyamat vajdasági magyarként talán még bonyolultabb. A rendszer legyőzését követően pedig a hétköznapokkal is meg kell küzdeni, az örökbefogadás ugyanis még ma is valamiféle tabu, sokan távolságtartással fogadják az örökbefogadott gyerekeket vagy az örökbefogadó szülőket. Hogy ez mennyire így van, az is bizonyítja, hogy a nekem nyilatkozó házaspár mindenről nyíltan beszélt, csak azt kérték, ne fedjem fel a kilétüket. Anya és Apa tehát egy kávé mellett mesélte el majdnem tízéves kálváriájukat, miközben a boldogság érezhetően szinte mindent felülírt, hiszen kisfiuk közben a szőnyegen játszott több tucatnyi dínót számláló játékgyűjteményével.

Mikor merült fel először az örökbefogadás gondolata?

Anya: Maga a gondolat négy évvel ezelőtt született meg bennünk. Én akkor egy nagy műtét előtt álltam, akkor az már a negyedik volt. Az örökbefogadás ötlete tőlem származott, de először úgy gondoltam, hogy fogadjunk örökbe egy kisgyereket, hogy szeretetben és gondoskodásban nőjön fel a mi biológiai gyerekeink mellett. Akkor még nem gondoltuk, hogy nem lesz biológiai gyerekünk. Az én álmaimban mindig az szerepelt, hogy három gyerekünk legyen. Amikor ezt felvetettem a férjemnek, ő nem tiltakozott, nem zárkózott el az ötlet elől. Szerettük volna, ha mindazt a végtelen szeretetet és tudást, ami bennünk van, továbbadhatjuk valakinek. Boldog házasságban élünk már tíz éve, de valaki hiányzott eddig. Amikor elkezdtük az örökbefogadási folyamatot, minél kisebb kisgyereket szerettünk volna. Igazából én úgy gondoltam, hogy nekem mindegy, hány éves, a férjemben viszont volt annyi tudatosság, hogy azt mondja, minél kisebb legyen a gyerek, hogy minél jobban a mi családi képünkre és kultúránkra tudjuk formálni. Ami közös döntés volt, hogy nem szerettünk volna roma családból származó gyereket, és olyan valakit akartunk, aki teljesen egészséges. Azt szerettük volna, hogy az örökbefogadás értéke vagy humanitása egy család nélküli kisgyerek felnevelése legyen, ne egy további kereszt felvétele azzal, hogy egy súlyosan beteg gyereket veszünk magunkhoz. Az más persze, ha valamilyen betegséget összeszed, amikor már nálunk van, de ne úgy kerüljön hozzánk.

Mennyire volt nehéz elfogadni azt, hogy nem lehet biológiai gyereketek? Mikor derült ez ki?

Anya: Tavaly decemberben került pont ennek a kérdésnek a végére. Akkor veszítettem el az utolsó kisbabámat.

Apa: Ez egy kálvária volt, amely 2012-től 2019 decemberéig tartott. A házasságkötésünk után azonnal szerettünk volna családot, félévi sikertelenség után viszont orvoshoz fordultunk, ahol előbb nálam, majd a feleségemnél állapítottak meg gondokat. Gyógyszerek, hormonok, műtétek követték egymást Szerbiában és Magyarországon. Ráment a gatyánk is, de sikertelen volt minden próbálkozás.

Anya: Az utolsó, korábban lefagyasztott petesejtet tavaly novemberben ültették be, decemberben pedig kiderült, hogy nem ágyazódott be. Volt bennünk félsz, hogy ki tudnám-e hordani a gyereket, de azért belevágtunk. Mindketten mélyen vallásosak vagyunk, és hiszünk a Jóisten gondviselésében. Én nőként ezt az egészet Isten kezébe ajánlottam, hogy legyen meg az ő akarata, tegye azt, amit a legjobbnak vél. Amikor megtudtam, hogy nem sikerült, akkor először sírtam, aztán felnéztem az égre, és elfogadtam, hogy a baba ott van az angyalok között a mennyben. Mindig úgy gondoltuk, hogy jó emberek vagyunk, megérdemeljük, hogy legyen gyerekünk, ezért nagyon fájdalmas és keserű volt szembesülni azzal, hogy nem így van. Bennem azonban már az a keserűség és fájdalom nem olyan volt, mint előző két alkalommal, amikor elveszítettem a kisbabákat, mert tudtam, hogy itt van a kisfiam. A másik dolog pedig, amit mind a mai napig érzek és gondolok, hogy a kisbaba azért nem született meg, mert én nem tudtam volna végigcsinálni a terhességet, és ő feláldozta magát értem.

Amikor eldöntöttétek, hogy örökbe fogadtok, milyen elképzelésetek volt, milyen legyen a gyerek?

Apa: Bennünk megfogalmazódott, hogy milyen kisgyereket szeretnénk. A felkészítő tanfolyamon lényegében azt mondták, hogy egészséges és jó dolog, ha ezt megfogalmazzuk. Az első gondolat megszületésekor még nem volt semmi konkrét, csak annyi, hogy szeretnénk örökbe fogadni. Amit ad a Jóisten, hiszen a biológiai szülők sem választhatnak. Hároméves kor alatti gyereket szerettünk volna, hogy még formálható legyen. Szerbiában jelenleg nem lehet csecsemőt örökbe fogadni, a törvények ezt nem teszik lehetővé. A szülés után elhagyott gyerekek esetében van egy körülbelül három hónapos időszak, amíg a szociális központ megpróbálja felvenni a kapcsolatot a biológiai szülőkkel, segít feldolgozni a traumát, igyekszik meggyőzni őket, hogy ne mondjanak le a gyerekükről. De a legtöbbször ezek tudatos döntések a szülő részéről, a lemondás tudatos. Tehát mi valójában ilyen, minél fiatalabb gyereket szerettünk volna.

Utasítottatok-e vissza gyereket?

Anya: Amikor felhívtak, és elmondták, hogy milyen gyerek van, akkor az volt az első kérdésem, hogy egészséges-e, és roma családból származik-e. A rendszerben nagyon sok a roma családból származó és a súlyosan beteg gyerek. Ilyen esetben lelkileg nagyon nehéz volt azt mondani, hogy „nem, nem kérem”. Ezzel is meg kellett küzdenem, sokat imádkoztam Istenhez, hogy bocsássa meg, hogy azért fohászkodom, küldjön hozzám egy kisgyereket, és amikor telefonhívást kapok, hogy „tessék, itt van”, akkor azt mondom, hogy „nem kérem, nem ilyet szeretnék”. Sokat vívódtam, de a férjem racionálisabb volt, és felhozta mindig, hogy korábban miben állapodtunk meg.

Apa: Úgy voltunk vele, hogy mi mindenkit el tudunk fogadni, mindenki mellett el tudunk élni békésen, de például egy más bőrszínű gyerek nem tudna teljesen beilleszkedni a mi családunkba. Vajdaság egy konzervatív társadalmi környezet, ahol már így is hátránnyal indul az örökbefogadott gyerek, és ezzel folyamatosan meg kell majd küzdenie, de ha még a tükörben is azt látja, hogy nem hasonlít ránk, az további terheket ró rá.

Anya: Nem szerettük volna azt sem, hogy ha például sétálunk, és ránk néz valaki, látja, hogy más bőrszíne van a gyerekünknek, és azon gondolkozzon, hogy ki lehet az apuka, kivel feküdtem össze.

Apa: Nem akartunk megbélyegzést, ezért ugyanolyan bőrszínű gyereket szerettünk volna, mint amilyenek mi is vagyunk.

Hogy zajlott és mennyi ideig tartott a folyamat onnantól, hogy eldöntöttétek, gyereket szeretnétek, odáig, hogy megkaptátok az igazolást, most már ti vagytok a szülei?

Anya: A mostani esetben ez néhány hónap volt. Ezt azonban megelőzte néhány eset, amikor végül nem minket választottak. A rendszerbe 2018-ban kerültük be. Onnantól kezdve tehát körülbelül másfél év volt. Nagyon szerencsések vagyunk ilyen szempontból, vannak, akik öt–tíz évet is várnak. De ez így is egy borzalmas, gyötrődésekkel teli időszak volt. A telefonhívások, a várakozások nagyon megviselik az embert. Lehet, hogy van olyan, aki ezt könnyebben viseli, de mi már nagyon vártuk. Talán azt mondhatom, hogy én már nagyon éreztem, hogy megértem az anyai szerepre, dolgoztak bennem az ösztönök. Tizenhét éve dolgozom tanítóként, folyamatosan gyerekek közt vagyok, és érzelmileg, lelkileg eljutottam arra a szintre, hogy szeretném a sajátomat nevelni. A hivatásom nemcsak a hivatásom, hanem teljes szívemmel szeretem a munkámat végezni tanítónőként, és mindig úgy tanítom a diákjaimat, mintha a saját gyerekemet tanítanám, és éreztem, hogy most már nagyon szeretném, ha lenne sajátom. Nagyon nehéz volt, és rengeteg türelem kellett hozzá, valamint a hit és a fohász, hogy az ember valamibe kapaszkodjon, és ne legyen reményvesztett, hogy elhiggye, felhívják, és megfelel. Ezeken a beszélgetéseken ugyanis az ember nem tud kibújni a bőréből, és nem tud másmilyen lenni, mint amilyen. Mégis úgy érzed, hogy a legjobban pirosló almának kell lenned a piacon, hogy téged válasszanak, téged vegyenek meg. Nemegyszer volt az, hogy amikor a telefonhívásokat vártuk, gyomorgörcsünk volt, és amikor megszólalt a telefon, úgy vettük fel, hogy „Istenem, segíts meg, hogy elviseljem, amit mondani fognak”.

Apa: Első körben a számítógép párosítja össze a szülőket és a gyerekeket, és azokat a párokat hallgatja meg a szociális központ, akik átmennek ezen a szűrőn. Később pedig már egy jogászból, pszichológusból és szociális munkásból álló bizottság dönt arról, hogy kiket hívjanak vissza. A bizottság egészen mély kérdéseket tesz fel, gyerekkorig visszamenő dolgokról érdeklődnek, és ezek alapján elemzik a leendő szülőket, külön az anyajelöltet és külön az apajelöltet. Ezt követően már arról is szó esik, hogyan lehetne megszervezni egy személyes találkozást a kisgyerekkel. Ezt a személyes találkozást is megfigyelik és elemzik, hogy kiderüljön, mennyire tudja elfogadni egymást a pár és a gyerek. Ezeket mind meg kell figyelni, mert van olyan, hogy a személyes találkozásnál dönt úgy pár, hogy mégsem állnak készen az örökbefogadásra, vagy kiderül, hogy az adott gyerek és a pár nem illik egymáshoz.

Anya: Amikor felhívják a házaspárt, alapdolgokat elmondanak a kisgyerekről, hány éves, hogy néz ki, egészséges-e, és megkérdezik, hogy érdekli-e a házaspárt. Erre – rövid gondolkodási idő után – a házaspár mondhatja, hogy igen vagy nem. Minket ez a kisfiú érdekelt tavaly májusban. Egy hét után újra telefonáltak, és behívtak minket meghallgatásra. Ezen a beszélgetésen mi bemutatkoztunk, elmondtuk a céljainkat, elképzeléseinket, miért szeretnénk örökbe fogadni, beszéltünk saját magunkról, a munkánkról, az otthonunkról, az életkörülményeinkről. A bennük hagyott benyomások alapján döntöttek arról, hogy bekerüljünk a következő körbe. Van egy kulcsmondat, amit mindig hangsúlyoznak az örökbefogadásra váró házaspároknak: sohasem szülőnek keresnek gyereket, hanem a kisgyereknek keresik a tökéletes szülőt, így el kell fogadni, ha nem minket választanak. A kisfiunk esetében 2019 májusában kaptunk értesítést a szociális központtól, hogy van egy közel hároméves kisgyerek, aki megfelel minden kritériumnak.

Apa: Korábban három alkalommal hívtak fel, de vagy megrekedt az örökbefogadási folyamat, vagy nem minket választottak.

Anya: Azokat az elutasításokat személyes sérelemként, veszteségként éltem meg, mert akkor már lelkileg ráálltam arra, hogy a lakást is lassan felkészítsem egy kisgyerek jövetelére. Amikor tavaly január végén közölték, hogy leállt az adott örökbefogadási folyamat, én akkor lelkileg teljesen összetörtem. Az egy nagyon nagy mélypont volt, ahonnan mindenfélébe kellett kapaszkodni, hogy új erővel és mosolyogva haladjak tovább. A férjemnek, nem tudom honnan, de volt egy olyan érzése, hogy – mivel a korábbiakban kislányokról volt szó – mi van akkor, ha nekünk nem kislányunk kell hogy legyen, hanem egy kisfiunk, és rá kell várnunk. A kisfiunk pedig most itt van. (Közösen gyönyörködünk a közben lángost majszoló kisfiúban.) Ezek a szakaszok viszont nagyon nehezek, mert egy adott kisgyerekhez akár egy tucatnyi szülőt is behívnak Szerbia egész területéről, akik közül ki kell választani a legjobbat. Az ember el sem hiszi, hogy mi mindent figyelnek a kijelölt szociális munkások: a hajszín, a bőrszín, a gyerek karaktere, a szülők karaktere, mik a jövőbeli elképzelések a gyerekkel kapcsolatban… A beszélgetések – akármennyire barátságosak és kedvesek is a szakemberek –borzasztó kényelmetlenek és kellemetlenek, mert nincsenek meg a feltételek a meghallgatáshoz, rendkívül pici szobákban vagyunk összezárva öten, olyan, mint egy rendőrségi kihallgatás. Itt megfigyelik a legapróbb mozdulatokat, pillantásokat, nézik, nem színészkednek-e a párok, nem csak megjátsszák-e, hogy nagyon akarnak gyereket, és kiszűrik, ha csak az egyik fél akarja, és rábeszélte a másikat, és nem őszinte az elkötelezettség. A fiunk esetében végül két házaspárra szűkítették a jelentkezőket, de annyira egyformának találtak minket, hogy azt mondták, ők nem akarnak dönteni, döntsön a kisgyerek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a személyes találkozások után a nevelőszülő beszélget a gyerekkel, és megpróbálja kideríteni, melyik pár volt számára szimpatikusabb.

Milyen volt ez az első személyes találkozás a kisfiúval?

Anya: Ő volt az első, akiről korábban fényképet is láttunk. Az előző esetekben csak elmondták, hogyan néznek ki a gyerekek, a kisfiunk esetében a személyes találkozó előtt fényképen megmutatták őt. Akkor én elsírtam magam, mert az már személyes, már látod, hogy ki az, nem csak egy elképzelt valaki.

Apa: A feleségemben erős volt az anyai ösztön, ő erősebben kötődött lelkileg ehhez az egészhez. Én személy szerint nagyon nyitott lappal indultam el. Nem voltak elvárásaim, nem volt bennem valamilyen eltökéltség, hogy én tökéletes leszek, hanem úgy gondoltam, elmegyünk, beszélgetünk, és kiderül, hogy mi vagyunk-e a legmegfelelőbbek. Nem döntöttem magamban előre önmagamról, sem fel, sem le nem értékeltem magamat vagy magunkat. Lehet, hogy a korábbiakat könnyebben is viseltem, mint a feleségem, mert őt személyesen érintette az elutasítás. Egy anyában ez mindig erősebb, jönnek a kérdések, hogy talán nem vagyok elég jó szülő. Én mindig azt mondtam, hogy addig nem megy élesben a dolog, amíg nem látjuk, hogy kiről van szó. Beszélhetnek akármit a gyerekekről, de amíg nincs személyes kapcsolat, vagy nem tudom, hogy ki az, addig nincs tétje. Mindig az járt a fejemben, hogy mi elmondjuk, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, bemutatkozunk, és szakemberként ők majd elemzik és eldöntik, hogy megfelelő emberek vagyunk-e, közös-e az elhatározás, komolyan gondoljuk-e. Aztán eljött a személyes találkozás ideje, és az azt megelőző időszakot el sem tudom mesélni. A tűkön ülés nem jó leírás, a vizsgadrukk nem elég jó leírás, orvosi vizsgálatra várni nem ilyen, ez összehasonlíthatatlan bármivel, egészen más érzés. Milyen lesz az, amikor megjelenik, milyen lesz, amikor belenézünk a kisfiú szemébe, nekem ezek forogtak a fejemben állandóan. A feleségem azon gondolkodott, hogy mit fogunk csinálni, mit fogunk mondani. Nekem erre az volt a válaszom, hogy nem készülünk sehogy sem, ez nem egy vizsga, nem egy színdarab, nem játsszuk meg magunkat, mert ez nem egy játék lesz, hanem az életünk egy része. Adjuk magunkat, és ha az úgy nem jó, akkor el kell fogadni, hogy az úgy nem jó valaki szemében. Mert mi mindig úgy fogjuk gondolni, hogy tökéletesek voltunk, de lehet, hogy a külső szemlélő másképpen gondolja. Szóval, vártuk a folyosón, hogy megérkezzen a kisfiú, akit képen ugyan már láttunk, de azért az nem ugyanaz, és akkor megérkezett egy törpeemberke, és azt mondta, hogy „Jó napot”, miközben mindvégig tudtuk, hogy ő egy szerb családnál nevelkedik, és nem beszél magyarul. Megjelent, és azt mondta: „jó napot”. Abban a pillanatban hirtelen nem tudtunk hova nézni, hogy ne látszódjanak a könnyeink, percekig nem tudtunk megszólalni. Felnőtt férfi vagyok, de nincs olyan, hogy ebben a helyzetben ne érzékenyülj el. Ha benned van ez az érzés, akkor ez megérint. Nem tudod, milyen lesz a gyerek, akivel találkozol. A biológiai szülő sem tudja, hogy milyen lesz a gyereke, de az egy más érzelmi vonalon jön, abban benne van ő is, az egy közös élet gyümölcse, az örökbefogadásnál van egy kicsi eltérés, viszont a szeretet ugyanaz. Ha valós, akkor ugyanaz. Nem csak kitöltjük a saját szabadidőnket egy kisgyerekkel, hanem tényleg szeretnénk magunkat megörökíteni egy emberben. A szobában persze oldani kellett a feszültséget, hiszen mi is zavarban voltunk, idegesek voltunk, hogy jól teljesítsünk, a kisfiúban meg talán az fogalmazódott meg, hogy kik ezek az idegenek. Tudtuk, hogy ő egy nagyon kommunikatív és nyitott kisfiú, és az volt a célunk, hogy kapcsolatot teremtsünk, és kizárjuk a külvilágot. Elkezdtünk beszélgetni, és játszani a hozott kisautóval. Az az első benyomás olyan volt, hogy a másfél óra letelte után beültünk az autóba hazafelé, és legalább öt percig nem tudtunk megszólalni, mert ez egy akkora, voltaképpen sokk volt, hogy nem tudtuk feldolgozni a másfél óra élményét.

Anya: Aztán majdnem egy hétig vártunk arra, hogy megtudjuk, a személyes találkozás alapján a kisfiú inkább minket vagy inkább a másik párt választja-e. Sosem felejtem el azt a napot. Reggel éppen porszívóztam, amikor csörgött a telefonom, és kiírta, hogy szociális központ. Kikapcsoltam a porszívót, tartottam, néztem a telefont, és Istenhez fohászkodtam. Felvettem, miközben arra gondoltam, „Istenem, segíts meg”, és akkor azt mondták, „Önöket választottuk”. Ez egy elmondhatatlan érzés volt, hívtam a férjemet, és akkor ő is sírt. (Sírás nélkül ezt nem lehet sem elmondani, sem meghallgatni, nagyon nem professzionális módon törölgettem a szememet már ekkor. A nagy szipogásokra persze a kisfiú is felfigyelt, akinek a szülei elmondták, „anya azért sír, mert nagyon szeret téged, tudod, anya mindig mondja neked, hogy a világon téged szeretlek a legjobban”.) Öt-hat találkozónk volt a kisfiúval május során, a harmadik találkozótól kezdve már kivihettük a játszótérre, sétálni, játszani, aztán haza is vihettük a nevelőszüleihez. Az első séta nagyon érdekes volt, mert egy kisgyereket vezetgettünk, akit nem ismertünk, meg ő sem minket, de azonnal működött valamilyen kémia közöttünk, mert mindjárt adta a kezét. Nekem csak az járt a fejemben, csak minden rendben legyen, ne kezdjen el sírni, mert ha nagyon elkezd sírni, hogyan fogjuk megnyugtatni, az utcán az emberek azt fogják gondolni, hogy elloptuk a kisgyereket.

Apa: Néhányszor találkoztunk, haza is vittük, megismerkedtünk a nevelőszülőkkel, akik nagyon szépen nevelték, megtanították mindenre. Az elválások mindig nehezek voltak, az utolsó alkalommal, amikor visszavittük, nagyon fájdalmas volt az elválás, odajött hozzánk, és megfogta a lábunkat, „nem mehettek sehova, nem engedlek el benneteket” – mondta. Amikor felemelte a nevelőszülő, nagyon sírt, és nyújtotta felénk a kezét, hogy ne menjetek el, és akkor mi is nagyon sírtunk. Ezt követően a szociális központ szólt, hogy most már látszik, hogy teljesen kialakult a kötődés, a kapocs, és már nem kell járnunk az összeszoktató találkozásokra, hanem hazahozhatjuk. Elhoztuk, és azóta itt van velünk.

Mennyi ideig gondolhatja meg magát bármelyik fél?

Anya: Legkevesebb három, de legfeljebb hat hónap ez az időszak. Az első három hónap volt a megfigyelési időszak, amikor az itteni szociális központ munkatársai gyakran felhívtak, és ellátogattak hozzánk. Három hónap után zárult ez le, és akkor indították meg az örökbefogadási folyamat lezárási szakaszát. A hivatalos örökbefogadási ceremónia egy nagyon ünnepélyes és szép esemény, olyan, mint egy születésnapi ünnepség tortával, süteménnyel. Ilyenkor az egész szociális központ az örökbefogadottat ünnepli. Az igazgató átadta a hivatalos dokumentumot, hogy mostantól törvényesen is a kisfiú szülei vagyunk. Onnantól kezdve az ember örül, hiszen a kezében tart egy hivatalos végzést, hogy ő most már a tiéd, és nem vehetik el. Egy másik folyamat az, hogy az anyakönyvi hivatalban a biológiai szülők adatait törlik, és a mi adatainkat vezetik be a dokumentumokba. Az sehol nincs feltüntetve, hogy ő örökbefogadott.

A kisfiatok már majdnem négy éves, mire emlékszik a korábbi életéből?

Anya: Vannak bizonyos emlékképei, amikről szokott beszélni. Azt szokta mondani, hogy van egy néni, egy ideig azt mondta, hogy nagymama – mert ott minden kisgyerek úgy szólította a nevelőt –, de leszoktattuk, hogy nem az a nagymamája, hanem a mi szüleink a nagyszülei. „Van az a néni, aki vigyázott rám, amikor ott laktam messze-messze, amikor jöttél értem, és onnantól kezdve te vagy az anyucikám” – ezt mondja, és egy három és fél éves gyerek szintjén ez rendben van, de ahogy nőni fog, és meglesz a megfelelő pillanat, a helyzet adni fogja magát, akkor majd fogunk erről beszélgetni. Elmondom majd, hogy én nem tudtam gyereket szülni, de az angyalkák őt küldték ide, hogy velünk legyen.

Képgaléria: