1917 óta március nyolcadikán a nemzetközi nőnapot ünnepeljük. Ki virággal, ki csokival kedveskedik a környezetében élő nőknek, és persze vannak, akik szerint ebben az emancipálódott világban nincs szükség arra, hogy külön napot szenteljünk a nőknek. A nőnap eredetileg többet jelentett annál, hogy a fiúk átnyújtanak a lányoknak egy csokor nárciszt, akik ezt szépen megköszönik, és az élet megy tovább. Munkásmozgalmi és egyenjogúsági törekvésekről volt szó, vagyis arról, hogy a nők számára is elérhetővé váljon a lehetőség az önálló egzisztencia kialakítására.

A 19. század közepén New York-i nők tüntettek azért, hogy jobb munkakörülményeket és magasabb fizetést harcoljanak ki maguknak. Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jogszabályokban megjelenjen egy akkoriban sokak számára merőben újnak és megbotránkoztatónak ható gondolat: a nők helye nem is csak a konyhában van. Fontos volt, hogy a nők ugyanannyi munkáért ugyanannyi bért kapjanak, mint a férfiak, hiszen sokáig ez sem volt magától értetődő. És persze az sem mindegy, miféle munkát vállalhat el egy nő.

Gyerekkorom egyik meghatározó sorozata volt a Váratlan utazás. A huszadik század elején játszódó történet egy család életét követi nyomon, ahol a legidősebb lány, Felicity az iskola befejezése után egészen meglepő dolgot művel: beiratkozik az orvosi egyetemre. No, nincs egyszerű dolga, és nem is elsősorban azért, mert sokan kinevetik és értetlenül állnak a döntése előtt (hiszen támogatói is akadnak szép számmal), hanem azért, mert a professzor, bizony, erősen hátráltatja a tanulásban és a fejlődésben. Míg a fiúk párban dolgozhatnak, Felicitynek egyedül kellene minden gyakorlatot végrehajtania ugyanannyi idő alatt, és a legkisebb hibáért is fejmosást kap.

Magyarországon 1895-ben engedélyezték, hogy nők is járjanak egyetemre, és még akkor sem volt elérhető számukra minden szak, csupán az orvosi, a bölcsészeti és a gyógyszerészeti közül választhattak. Már akkoriban is értékes volt azonban a nyelvtudás, és ha Erasmus-program nem is létezett, külföldön, bizony, tanulhattak a nők. Így szerzett Hugonnai Vilma orvosi diplomát 1879-ben Svájcban, és ezzel ő lett az első magyar női orvos. Később sorra nyíltak meg az egyetemi szakok a nők előtt is, mára pedig egyáltalán nem kérdés, hogy arra a szakra jelentkezünk, amelyikre csak szeretnénk.

Eközben terítéken volt a nők választójoga is, hiszen ha a nő fizetett munkájával is kiveszi a részét a társadalmi együttélésből, miért is ne vehetne részt a választásokon? Miért is ne hallathatná a hangját, és szavazhatna azokra a pártokra, amelyek a legszimpatikusabbak a számára?

Elsőként Új-Zélandon, 1893-ban kaptak szavazati jogot a nők. Magyarországon 1918-ban vezették be a nők választójogát, nem kis részben a Feministák Egyesületének köszönhetően, akik a huszadik század elején folyamatosan napirenden tartották a témát. Jugoszláviában csak 1945-ben kaptak a nők választójogot, de az ország még ezzel is évtizedekkel megelőzte Svájcot, ahol országos szinten csak sokkal később kezdtek el egyenrangú állampolgárként tekinteni a nőkre. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Svájcban a demokrácia sokkal közvetlenebbül működik, mint más országokban. Ez azt jelenti, hogy míg nálunk négyévente tartanak egy választást, aztán a megkérdezésünk nélkül hoznak döntéseket a minket érintő kérdésekben a választott képviselőink, addig Svájcban szinte egyfolytában népszavazásokat tartanak. Ott a nép dönt a legfontosabb kérdésekről, vagyis a nők általános, egész országra kiterjedő választójogáról sem csak az értelmiségi férfiakból álló politikai elit, hanem az ország teljes férfilakossága döntött. Bizonyos országrészekben persze már korábban is szavazhattak a nők a helyi ügyekben, de az országos kérdések kapcsán csak 1971-től fogva vehettek részt bármiféle szavazáson.

Szóval régen nem az volt a nők baja, hogy még egy virágot sem kapnak az egész évi munkájukért (mosás, vasalás, főzés, gyereknevelés, takarítás és a többi) cserébe, hanem rendkívül vagány és polgárpukkasztó módon a férfiakéval egyenlő jogokat követeltek maguknak. A nők folyamatosan arra kényszerültek, hogy harcoljanak azokért az alapvető dolgokért, amit a férfiak alapból megkaptak. Ez kezdetben a szabad munkavállalást, az egyenlő bért, a megfelelő munkakörülményeket jelentette, később a választójogot. Konzervatív elveket valló, a nőket másodrangú állampolgárnak tekintő emberek számára úgy tűnhetett, hogy ezeknek a nőknek, bizony, semmi se elég: az ember kinyújtja nekik a kisujját, ezek meg megragadják az egész karját. Mind többet és többet akarnak, ahelyett, hogy otthon maradnának, és szorgalmasan főznének az uruknak. A nők már nemcsak a munka világában akartak kiteljesedni, már nemcsak a politikai döntéshozatalban akartak részt venni, már nemcsak egyetemeken akartak tanulni, hanem szabadon akartak dönteni arról is, hogy vállaljanak-e gyereket, és ha igen, mikor.

Széleskörűen elérhetővé vált a fogamzásgátló tabletta, így végre nem a férfitól függött, hogy teherbe ejti-e a nőt. Ennek köszönhetően a nők is megismerték az önfeledt, szabad szexualitást, még úgy is, hogy sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne övezze társadalmi megvetés azokat a nőket, akik házasság előtt lefekszenek valakivel vagy valakikkel. Lassan omladozni kezdtek a szexualitást övező társadalmi tabuk is.

Ne gondoljuk, hogy a nők egyenjogúsági törekvése ezzel véget ért. Mert valóban: tanulhatunk. De a kislányokat még mindig az irodalom és a bölcsészet felé terelik, a kisfiúkat meg a matematika, az informatika felé. A nők értelmi és problémamegoldó képességei semmivel nem rosszabbak a férfiakénál, a természettudományos szakokon mégis túlsúlyban vannak a férfiak, míg segítő szakmákat inkább nők tanulnak. Ez lényegében azért van, mert a kisfiúkat az eszükért dicsérjük, a kislányokat meg a kedvességükért és a segítőkészségükért, a következménye pedig az, hogy a férfiak jól fizető munkát találnak maguknak, a nők keresete meg csak egy kis kiegészítésként értelmezhető a családi kasszában. Ehhez társul még az, hogy a családban a nő hozza a nagyobb áldozatot, már csak a biológiai szerepéből kifolyólag is: ő lesz terhes, ő fog szülni. Társadalmi szerepéből adódóan pedig ő fogja gondozni a csecsemőt, és ő marad otthon a beteg gyerekkel. Mindezek miatt többször kiesik a munka folytonosságából, hol rövidebb, hol hosszabb időre. Ez hozzájárul ahhoz, hogy akadozzon a munkahelyi előmenetele: a férfi kollégát fogják előléptetni, mert ő biztosan nem fog szülni a következő három évben (mondjuk, utána sem), és ha beteg a gyerek, úgyis az asszony marad vele otthon. Ezek a folyamatok pedig azt eredményezik, hogy a nők kiszolgáltatottak lesznek, nehezebben lépnek ki egy bántalmazó kapcsolatból, nehezebben tudnak saját lábra állni.

Ma az egyik leginkább a köztudatban lévő, a nők jogait érintő téma a szexuális zaklatás és erőszak. A társadalom egy jelentős része a mai napig nem érti, hogy a nem az nemet jelent, minden körülmények között. A nők nem szexuális tárgyak, a létünk célja nem az, hogy kielégítsük a férfiak vágyait. Így aztán nemcsak ahhoz van jogunk, hogy fogamzásgátlót szedjünk, hanem ahhoz is, hogy senki ne érjen hozzánk az engedélyünk nélkül, és bármikor (akár szex közben is!) meggondolhassuk magunkat, és véget vethessünk a dolognak. Csak ezt még sokaknak meg kell tanulniuk tiszteletben tartani.

A nemzetközi nőnap tehát nem a hóvirágról és nem a konyakos meggyről szól, hanem arról, hogy mindannyiunk számára egyenlő jogokat kell biztosítani az élet minden területén, függetlenül attól, hogy férfiak vagyunk-e vagy nők.

Képgaléria: