Ifj. Szloboda Tibor / Műhely csoport: A. – 1995 / 1994

CSORDÁS ÁRPÁD HOLVAN?!

Most jön a bonyodalom.

...fent nyerít egy sírkereszten, mint egy kövér bagoly, kezeit imára kulcsolja, kéri az Istent – akiben nem hisz –, hogy legalább a lelkeik meneküljenek meg, ha már ez az antikrisztus a romtemplom tövében testeiket széjjelmarcangolta! T. utánamerészkedik, próbál megnyugtató szavakat megnyugtató hangnemben sustorogni P. felé, de az, amint észleli a közeledőt, sirálysikolyt ereszt ki fogai kerítésén, majd lezuhan. Magára rántva egyúttal a többmázsás sírkövet is.

DOMINUS VOBISCUM!

ET CUM SPIRITU TUO

Rítus! Rítus!!! Folyamatosan ezzel jöttünk akkoriban, agyunkra ment a Dead Can Dance meg az olcsó cefre. Rítus!!! Ezt üvöltöttük aznap késő este is, amikor véget ért a zentai Műhely csoport látomásos költészettől izzó előadása a zsámbéki rom tövében, a dombot is – Dombon van aaa hu!! – megjártuk, mert ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad, a Mátyás borozóból lefele navigálva a temetővel átellenben, az árokparton száradó lóherén leheveredve kitaláltuk mi hárman, csínompalkó részeg vitézek, hogy legyen: rítus... Lett. Elszavaltunk párat, aztán dulakodtunk. P. sátánt sikoltott felém, azután egy váratlan tornászmutatvánnyal átalröppent a temető magashegyes kerítésén, és a sírdombok között belerohant a kuvikmagvas nyáréjszakába.

– Baszki, megyek utána! – józanodtam ki hirtelen.

– Ne szarjá’, tőled retteg, mint a szükségét végző vadállat! Én megyek – így Ty., aztán maga is átlendült.

Odabent bóklászva már messziről hallotta, amint P. az Istenhez azért imádkozik egy márványtömb csúcsán gubbasztva, hogy segítsen neki, de íziben, mert ő egyedül képtelen megakadályozni, hogy én Ty. ártatlan patyolat lelkét a poklok legmélyére magammal ne ragadjam...

Ty. kivonszolta valahogy a zuhanást követően. Akkor én, briliánsan ráérezve az indulatokra, azt találtam ki eljátszani, hogy az új messiás vagyok, és jöttem értetek keresztre feszíttetni magamat. P. újfent felüvöltött – és ha ifj. Sz. T. (e történet cseppet sem titkos hőse) nem jelenik meg, nem oszt ki bennünket szitokkal és cipőtalppal, akkor azóta is ott derengenének az árnyékaink a lassú enyészet éterillatában. De kiosztott! Nem kicsit.

És ez aznap este történt, az Úr 1994. esztendejében, amikor ez a vad horda a templom falaira feltekeredve fáklyafényben előadta az A.-ot.

(P. azután a buszon az ülések alatt kereste elhagyott fogkoronáját, miközben szidta a tiszántúli rinyákat, mert azok röhögtek rajta. Mondjuk, szerintem volt is mit. Ludilo, čoveče!)

...addig megyek, amíg szembe nem kerülök vele, s ettől a pillanattól fog kezdődni az életem. Életem a halál után. De előbb túl kell lépnem a ponton, azon az átkozott A ponton. Sakk!!!

Figuracsata. Becs’szóra. More than a party.

Egymásra vetítve látom őket a zentai művház foyer-jában és a templomrom tövében, kúszva-mászva felfelé, fáklyaizzásban, felégetve a színházi ugart maguk mögött. Nem forradalmiak voltak – hitelesek. (Kép: A Költő a mosdótálhoz lép, a Halál néhány lépéssel mögötte. A Költő leemeli a lavórt, mire alulról az arcába csap egy piros spotlámpa: az út, lefelé, immár megnyílott.) Futó lép.

A templomok előtt elhaladva gyakran megálltam hallgatni a harangzúgást. Valahogy mindig is furcsállottam azokat az embereket, akik azt tartották, hogy a harangszó a megboldogultakért szól. Akárcsak a könyörgés. Ezek a lények falat emeltek az igazság s maguk közé. Azt hiszem, soha nem tudták meg, hogy az érc hangja és a suttogás nem a holtakért, hanem értünk, élőkért szól...

Time is out of joint. Megmásszák a titánok szikláit, gond egy szál se! Annál több a keselyűsikoltás. Nyelvem rőfös kötél húzza. Az idő a saját apja faszába harap, a tér sötét barlangjába visszatér. A harangokat meg az itt ragadt szellemek félreverik – veri-veri-veri hepik! –; most a Halál lép a fekete csikóval, a falak leomlanak, a kárpit egy borotvasuhintás mentén felhasad: add meg magad! Sakk!

Szép lenne, ha ezen a világon az egyéniség érvényesülni tudna, de, tudod, a gaz mindig elszívja a bimbózó növény táplálékát. Beárnyékolja és megfojtja.

Bosszúképp, jobb híján, röptömben levizelem a városházák tűzfalát. Mert amennyiben a fennálló „rend” az egyéniséget kötéllel fenyegeti fennhangon, akkor hadd rothasszam ki én is ennek a korcs társadalomnak a szuvas gyökereit, he! Apródonként, pössentgetve.

Az éjszaka sűrűn szőtt pamutsapkát húz a fejemre az államig. Teljesen az arcomra tapad, szinte megfojt, olyan, mint egy rosszul választott maszk. Rossz játszani benne...

Pedig az éjszaka az igazi lételemem. Aszcendensem a nemlét. De maszkban játszani mindig rossz – még ha kényelmesebb is. Még ha az emberiség zöme így tesz is. A fény? A fény csak a sötétség árnyéka; mi a faszt kezdjek vele. Elvakít, elfedi az utat a való felé. Tegnap este összetörtem a tükröket. Tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng. Leolvaszja az álarcot. Vagy belehegeszti a pofádba. Csak rajtad múlik. Gyerünk. Egyszerűen csak: ébredj fel.

Az lenne gyönyörű, ha az éteri tükörben megláthatnánk magunkat, ha visszaverne bennünket, s szétszórna az egész világra.

Ehelyett csak gondolázunk az ég azúrvásznán. Azt a tükröt még most is csiszolgatják nagy tudású velencei mesterek. Ám türelmünk: mint a kender. Kitoljuk a matt idejét, ameddig csak képesek vagyunk kitolni; a többi meg? Néma csend.

Hát, erről szól ez a gyönyörű trigonometria. A költő, a néma és a halál. Rítus? Játék? Kaloda? Ahol lakom, sok a koma: mindennap van egy lakoma. Gondold meg, és igyál, örökké a világ sem áll.

Azúrkék égbolton szeretnék lépkedni. Krisztus a vízen járt, én az égen szeretnék... Tulajdonképpen a lét vétkét nem ismerhetem be!

Kúsznak fel lomhán a romfalon, mint a betépett gyelkok! De rettent messze az azúrkék égbolt. Tüzet hurcolnak magukkal, amerre csak elvetődnek... Elvetődnek tefeléd is, ne félj! Kikaparnak a bevakolt bejáratú barlangodból, és csak szíjják a véredet, szíjják megállás né’kül, bassza meg, jobb vót még a barlangba’ meg fönt a fán makogni, mint ebben a löttyedt szarkasztrendszerben.

Ifj. Szloboda Tibor: A.

A drámát a Zentai Színtársulat Műhely csoportja mutatta be 1994-ben, a szerző rendezésében. A szereposztás a következő volt: a Költő: ifj. Szloboda Tibor; a Halál: Nagypál Gábor / Szabó Palócz Attila; a Néma: Puskás Zoltán; a Kar: Bogdán Karolina, Polgár Lilla, Halász Gabriella, Iván Szabolcs, Antal Szabina, Kecskés Andrea.

A dráma 1995-ben kötetben is megjelent a SZAMIZDAT (Zitzer Szellemi Köztársaság) kiadásában.

Igen gyakran járok színházba, ám az A. azóta is életem legmeghatározóbb előadása. Pedig „amatőr” diákszínjátszók készítették, maga a szerző is végzős gimnazista volt még akkor. Láttam a premiert, a reprízt a KSZV-n, harmadszor pedig a zsámbéki romtemplomnál az ottani színházi fesztiválon. De már elsőre a retinámba égette magát, ma is fel tudom idézni minden pillanatát.

A történet mindössze annyi, hogy a Költő sakkozik a Halállal, úgy érzi, haladékot kell kicsikarnia, amíg megalkotja élete főművét; csatájukat a Néma figyeli. Mindeközben a Költő rémálmai, félelmei, víziói a Kar képében testet öltenek, s gyötrik őt folyamatosan.

Dead Can Dance-dallamok élőben, minimalista díszlet, fantasztikus koreográfiák, elképesztően zseniális fénymegoldások... (És mindez a zentai Művelődési Házban, ’94-ben, szinte a semmiből varázslatot teremtve.) Tanítani kellene. Tudtommal nem maradt fenn felvétel róla. De ha valakinek tudomása van ilyesmiről, okvetlenül szóljon!

Képgaléria: