Ciprus az az ország, amiről mindig is tudtam, hogy különleges, de amíg saját szememmel nem láttam, addig nem gondoltam, hogy ennyire. Legalábbis akkor, ha az embert érdekli az egymás mellett először jól megférő, majd ugyanazon területért háborúzni kezdő, végül pedig egymás közé áthidalhatatlan ellentéteket képzelő nemzetek sorsa – Jugoszláviában születve nem nehéz érdeklődést fejleszteni ilyesmi iránt.

A stratégiai fontosságú földközi-tengeri sziget modern kori konfliktusai akkor éleződtek ki, amikor a britek 1960-ban lemondtak a területről, a többségi görögök azonban nem értettek egyet a főként északon élő törököknek az alkotmány által nyújtott jogokkal. A feszültség 1974-ben érte el a csúcspontját, amikor a görög puccskísérletet törökországi katonák partra szállása és az északi országrész kisajátítása követte, azóta is rendezetlen és egyedülálló geopolitikai fejfájást okozva Európának.

Az országot immár hosszanti irányban kettészeli, Ciprusra és Észak-Ciprusra, egy szigorúan őrzött határvonal, a Green Line. Ez a vonal még a fővárost, a sziget közepén fekvő Nicosiát is két részre szakítja, ami pontosan olyan abszurdan néz ki, ahogy hangzik: a görög oldal nyílegyenes, európaiságot sugárzó sétálóutcáján, a Ledrán egyszer csak egy fából készült átjáróba botlunk, alatta egy-egy útlevél-ellenőrző bódéval, majd gördülékeny átkelés után (a külföldiek igazolványára olykor rá sem néznek – főleg az észak-ciprusiak miatt van ez a macera, akik nem EU-tagok) alig száz méterrel odébb mintha egy egészen más világban találnánk magunkat. A szűk, kanyargós utcákat keleti zene árasztja el, a világmárkák üzletei helyett pedig kis helyi étkezők és kirakodók övezik az utat. Ilyen sincs mindenhol: a város északi része érezhetően olcsóbb, mint a déli, s a gyalogos bevásárlóturizmus jeleit hamar elárulják a görög oldalra belépők megpakolt szatyrai. Egyszerre vicces és ijesztő, hogy az egymástól karnyújtásnyira élő két nép mintha tudomást sem venne egymásról: a várostérképek mindkét oldalon csak a saját felüket ábrázolják, ha a török oldal étkezőjében zavarunkban véletlenül gyrost kérünk, sajnálattal közlik, hogy az nincs, mert kebabnak hívják, olyan kiírással pedig, amely görög és török nyelven egyaránt tartalmazna egy üzenetet, csak a határátkelőn, valamint a határ falaira és barikádjaira kihelyezett, a fényképezést tiltó, tényleg eléggé elrettentő táblákon láttam. Sokaktól viszont ez talán csak a politikailag elvárt magatartás, semmint tényleges közöny, hiszen eközben a határvonalhoz legközelebbi vendéglőben rendszeres társasjátékestet szerveznek, amelyen törökök, görögök és külföldiek felszabadultan szórakoznak.

Míg délen precíz menetrend szerint jár a busz, és euróval kell fizetni, addig északon a minibuszok a sofőr cigi- és kávészünetének függvényében indulnak, és csak török lírát fogadnak el. Az északi parton fekvő Girnében (békebeli nevén Kyenia) görög szállásadóim úgy jönnek-mennek, mintha zughostelt működtetnének az „ellenséges” területen, de a város jó benyomást tenne rám, ha nem jutna eszembe az előző napi látvány Dél-Nicosiából, ahol digitális óriásplakátok vért ábrázoló üzenetben fogadkoztak, hogy egy nap visszafoglalják a körzetet a gonosztól.

Annál hátborzongatóbb hely azonban nincs a szigeten, mint a török oldal keleti partján fekvő Famagusta, annak is Varosha nevű szellemvárosrésze. Amikor a török hadsereg 1974-ben kiűzte a görög lakosságot ebből az addig világszerte is ismert turisztikai központból, az ENSZ rosszallását enyhítendő ők maguk sem lakták be ezt a több négyzetkilométernyi területet, hanem bekerítették, és érintetlenül hagyták. Mivel azonban a város összes strandja ezen a részen található, a törökök az elejéből azért mégiscsak lecsíptek maguknak pár száz métert, és csak utána kanyarodik be a tengerbe a kerítés. Így most az a helyzet, hogy a továbbra is használatban lévő Palm Beachen pálmafák helyett azok a majdnem fél évszázada omladozó egykori csúcshotelek adnak árnyékot, amelyekre öles betűkkel ki van írva, hogy tilos őket lefényképezni. Ilyen felszólítást nyílt téren a 21. században már nehéz komolyan venni, de ez a hely van olyan kísérteties, hogy nemcsak az elhagyatottnak tűnő őrállásra pillantok gyanakvóan, hanem még a parton már harmadszor oda-vissza sétáló nőt is inkább megvárom, hogy hátat fordítson, mielőtt megnyomom a gombot…

Képgaléria: