Két évvel ezelőtt történt velem valami, és csak most, tizenhét éves fejjel fogom fel, hogy valójában mekkora hatást gyakorolt rám ez az eset.

Egy borús áprilisi napnak ígérkezett, a szokásos monotonitás lepte el az egész napot, reggel felkeltem, kimentem reggelizni, de a szokásos négy helyett csak három szék volt elfoglalva. Nem ez volt az első eset, általában amikor később keltem, egyedül étkeztem, aznap reggel viszont nagyon szúrta a szemem az üres hely.

Mielőtt elkezdtünk volna enni, rákérdeztem édesanyámra.

– Apa hol van?

Miután elhagyta a számat a kérdés, láttam a bátyám arcán a cinikus mosolyt. Most visszagondolva valószínűleg azért mosolygott, mert mindennapos volt az, hogy édesapám nélkül eszünk, csak nekem sosem tűnt fel, hisz elvoltam a saját szivárványos világomban.

– Kinn dolgozik.

Nem tulajdonítottam neki akkora figyelmet, azt gondoltam magamban, ha neki így jó, akkor legyen így.

Az egész nap elszállt mellettem, semmi mélyebb gondolat nem töltötte meg a fejem, de feltűnt, hogy akármikor kivánszorgok a nappaliba, valaki hiányzik onnan.

Ez is megszokott jelenség volt, de általában vagy a saját szobámban, vagy éppen egyik barátomnál töltöttem a napokat, így nem ügyeltem ezekre a dolgokra.

Édesanyám éppen pakolt be a mosógépbe, amikor megjelentem előtte, és láttam, ahogy az általunk csak munkásruhának nevezett ruhadarabot gyűri be a mosógépbe. Csupa piszok volt, az eredeti színéből csak nagyon kevés látszódott már, mindent a fekete és annak árnyalatai leptek be a kosz miatt.

– Mikor jön apa?

– Majd ha befejezte a munkáját.

Picit flegma válasznak éreztem ezt, és azt gondoltam, biztosan tudja, hogy mikor fog bejönni, csak valami oknál fogva nem akarja megmondani.

Leszállt az éj, és sor került a vacsorára.

Édesanyám már megterítette az asztalt, hárman körülültük.

Akkor jelent meg édesapám, hangosan köszönt az egész családnak, és bejött a nappaliba.

Csupa piszok volt, a bőrét úgy lepte el a kosz, mint ahogy a mosógépbe tett ruhát jellemeztem, az arca sem igazán látszódott ki alóla, a szemében viszont látszott a harci tűz és az akarat.

Letekintettem, mert elég rosszul éreztem magam, és láttam a kezét, amit bőrsérülések és vágások tarkítottak. A bőre többi részével ellentétben ez nem volt koromfekete, világosabbnak hatott, mint a teste többi része. Majd rájöttem...

A vágásokból és a bőrsérülésekből eredő vér keveredett a feketével, így egy világosabb, de sokkal rosszabb hatást keltő árnyalatú volt a kézfeje.

Mint akinek semmi sem fáj, és minden rendben van, leült enni velünk, később megfürdött, majd álomra hajtotta a fejét.

Borzasztóan rosszul éreztem magam, bevágtam a szobám ajtaját, és magam elé bámultam.

Azért nem eszik velünk, azért nincs velünk a nappaliban, azért olyan elmondhatatlanul piszkos a ruhája, azért tiszta korom és vér ő maga is, és azért kockáztatja a testi épségét, hogy nekünk mindenünk meglegyen, ne szenvedjünk hiányt semmiben sem. Az embernek el kell érnie egy bizonyos érettségi szintet, hogy ezt felfogja, és becsülni tudja ezt a fajta önfeláldozást.

Nem tudtam aludni, folyamatosan gondolatok nyomasztották az agyamat, nem voltam képes lereagálni a felismerést, hogy azért, mert nekem szükségem van bármire, ami nagy általánosságban haszontalan dolog, valaki a saját egészségét kockáztatja. Ettől a ponttól kezdve nem tudtam ugyanúgy tekinteni a világra, gyermekded, szivárványos világlátásomat egy komorabb, de racionálisabb váltotta fel, és megtanultam megbecsülni mindent, ami a kezem közé kerül, főleg ha nem én dolgoztam meg érte.

Még mostanában is, esténként felvillan a vöröses-feketés árnyalatú kézfej, amelyet aznap éjszaka láttam.

Sosem fogom tudni elfelejteni.