Utazós élményeim egy részét a munkámnak köszönhetem, autósport-újságíróként ugyanis békeidőben még abban a szerencsében volt részem, hogy ötvözhettem a kellemest a még kellemesebbel – ezekről fog szólni az e félévi sorozat. A következő célállomás kiválasztásánál olykor extra motivációt adott, ha van ott, mondjuk egy Formula–1-es verseny, így a sürgős világjárnivalóim mellett oda is betértem némi munkát színlelve, de olyan is előfordult, hogy egy szponzori meghívásnak köszönhetően utazhattam el valahova, ahol azért egy eseménytelenebb napon szakítottam időt a környék felfedezésére is. Persze azért próbáltam kevésbé szemtelenül csinálni az ellógást, mint a főnök, aki rendre nyaralásra használta az ilyen utakat, és a nap végén az itthoniaktól kérdezte meg, hogy mi történt ott, ahol ő van.

Szeretek eldugott helyeket felfedezni, de azért a Man-sziget valószínűleg még nekem sem jutott volna eszembe, ha nem jön egy ilyen lehetőség. A mindössze 572 négyzetkilométer területű, a Brit- és az Ír-sziget között található szárazföld számos tekintetben különleges. Geopolitikailag azért, mert bár Nagy-Britannia irányítása alatt áll, törvényileg nem tartozik az országhoz, így az Európai Uniónak sem volt soha része. Félig saját fizetőeszközük is van, a Man-szigeti font egyenértékű a brit fonttal, ám míg náluk lehet fizetni a brittel is, a fő szigeten már nem fogadják el az ő pénzüket. Az élővilág is tartogat néhány furcsaságot – teljesen természetes, hogy farok nélküli macskákat látunk kószálni az utcán, hiszen a háziállat eme mutáns faja csak ezen a szigeten őshonos, mint ahogy négyszarvú juhokkal sem találkozhatunk máshol. Érkezésemet is egy különlegesség tette lehetővé: már csak néhány speciális besorolású terület található a világon, ahol még engedélyezik az utcai motorversenyzést (ahol nem épített pályán, fokozott biztonsági előírások mellett zajlik a száguldás), és persze, hogy ez a hely is pont egy ilyen. A Man-szigeti TT az, amiről leginkább ismerős lehet ez a hely világszerte – az esemény minden évben két hétre megbolondítja a lakóközösséget, már csak azzal is, hogy a sziget teljes északi felének főútjai versenypályává változnak. A közvélekedés szerint nem is a legvakmerőbbek, hanem a legbolondabbak azok, akik erre a kihívásra vállalkoznak, hiszen ritkán múlik el év haláleset nélkül. De ez a példátlan veszély a néző számára még fokozza is a hely varázsát, sok ezren kompoznak át ide az eseményre, és persze hozzák a motorjukat is, mert ilyenkor ez az egyedüli státusszimbólum.

Ezek a szponzorok által szervezett utazások arról is híresek, hogy a sajtó számára mindig komédiába illően elrontanak valamit. Az éjszaka közepén a harmadik helyre vittek el, mire rájöttek, hogy hol foglaltak nekem szállást, és ott is először egy olyan szoba kulcsát kaptam, amiben már lakott egy lány. Pedig nem bántam volna, ha beenged...

A főváros, Douglas, mindennek a központja, de nyugodtabb közegre lelhetünk a sziget nyugati partján fekvő Peelben, ahova sokan a tengerbe nyúló vár alkotta festői környezet és a végeláthatatlan homokos strand miatt menekülnek. A legkülönlegesebb partszakasz azonban nem itt, hanem egy félreeső helyen található, ahova kissé más szögben érkeznek a hullámok, ez pedig elég is ahhoz, hogy a partot sajátos módon kavicsok és kagylók egyvelege alkossa. Utóbbiakból tenyérnyi méretűeket kell elképzelni, amilyeneket az Adriai-tenger üdülőhelyein súlyos eurókért árulnak az ajándékboltokban. Bár ez pont egy olyan természeti kuriózumnak tűnt, aminek a rongálását tilthatnák, sehol nem volt ilyen jelzés, így bőszen gyűjtögették is a kagylókat az emberek – talán pont azok, akik aztán máshol pénzt kértek érte.

A szigeten egyébként mindenhol egy háromágú láb szimbóluma köszön vissza ránk, így az épületeken, a függönyökön, de még az égre színcsíkokat festő repülőgépes bemutatókon is. Ez ugyanis a Man-sziget zászlaja, eredete Szicíliáig vezethető vissza, és a ciklikusságot, a haladást jelképezi. Nem volt viszont haladás a hazaút napján, amikor sűrű köd miatt nem szállt fel a repülő a hirtelen tengerrel végződő kifutópályáról, úgyhogy fél napig bámulhattam magam előtt a háromágú lábakkal díszített szőnyeget, miközben mindenki más a váróteremben kihelyezett tévére szegezte a tekintetét, ott ugyanis azt a minden brit nemzetközösségi lakos számára kihagyhatatlan műsort sugározták, ahogy órákon át fuvarozzák London utcáin II. Erzsébet királynőt az igazából nem is akkor lévő születésnapja alkalmából. A furcsaságok szigetéről számomra akkor is ez maradt a legérthetetlenebb jelenség.

Képgaléria: