A tanév első pár hete a legtöbb tanuló, egyetemista számára arról szól, hogy valahogy igyekszik visszazökkenni a régi kerékvágásba, megtalálni azt az utat, amiről a nyári szünet letérítette. Azt az utat hosszú idők munkájával sikerült kitaposni, sikerült járhatóvá tenni, már felkerült a térképekre, és a jó tanuló már csukott szemmel is tudta követni, nem kellett hozzá semmiféle tájékozódási pont, elég volt, ha az illető tudta, hogy merre és mi felé halad és haladt előre napról napra, újabbnál újabb kilométereket megtéve, talán már csak megszokásból. Az oly kijárt útvonalon a végtelenségig haladhatott volna a jó tanuló, de aztán jött a vakáció, aminek persze, naná, ő is megörült, és élve a lehetőséggel úgy döntött, hogy lelép róla, és tesz egy kis kiruccanást az azt övező ismeretlenbe.

Oly jó az ismeretlenben haladni, körbe-körbe, új dolgokat látni, új emberekkel találkozni, új színeket, hangokat tapasztalni, új szögből érezni a napfényt, a szél újabb meséit hallgatni, a fák lombjaiban alulról gyönyörködni. Itt az eső is másképp hull, a madarak is máshogyan énekelnek, az autók zúgása is meglepő, és minden újabb zaj egy szimfónia, amit olykor úgy tűnik, a végtelenségig tudnánk hallgatni. Új a talaj is a lábunk alatt, sarkunk belesüpped a homokba, ami átfúrja magát a lábujjaink között, és még ugyan nem értünk a partra, de már halljuk a csobbanást, érezzük a vizet, az új vizet, az eddig ismeretlen vizet a bőrünkön – majd pillanatok múlva már ténylegesen ott vagyunk a vízben, és élvezzük ahogy simogatja a bőrünket. Ott vagyunk egy fesztiválon, ott vagyunk egy trópusi bárban, fekszünk az árnyékban, nézünk magunk elé, és elégedettek vagyunk, és mindenről megfeledkezünk, minden gondunk, bajunk elbújik, mintha csak elszégyellné magát.

De a háttérben minden gondunk, bajunk megmarad, és várakozik, várja azt a pillanatot, amikor már megszoktuk a nélkülük való életet, és akkor, azonnal ugranak, megint ott vannak a nyakunkban, a hajunkba kapaszkodnak, szorosan átölelnek, és rángatnak vissza az ismertbe, a kitaposott útra. Erejük megsokszorozódott, amíg nem figyeltünk rájuk, és most esélyünk sincs arra, hogy ellenálljunk nekik. A naptárra néznek, és azt látják, hogy jön a szeptember elseje, és máris ott vannak, hogy visszadobjanak a kijelölt útra.

Már lassan egy hónapja, hogy újra ezen az úton haladunk, de még mindig az ismeretlenbe vágyunk, sóvárogva tekintgetünk jobbra, balra, menekülési útvonalakat keresve.

Menekülési útvonal nincs, haladni kell, a határidőket betartani, a feladatokat elvégezni, a megoldásokat keresni, keresni, és az ismereteket bővíteni. A meglévő alapokon haladva juthatunk előre – de sohase feledjük az ismeretlent, az ott tett kirándulásunkat, a mesés dolgokat, amikkel csak az ismeretlenben tudunk találkozni.

Vágyjunk az ismeretlenre, és mindig törekedjünk arra, hogy minél többet meglássunk belőle.

Képgaléria: