Az idén is ott voltunk a legnagyobb szerbiai zenei megmozduláson Újvidéken

Ha nincs semmi rossz. Ha van valami, még rosszabb. Vajon az elégedetlenkedők országa vagyunk? És ha igen, ez alaptalan? Tényleg nehéz valamit normálisan csinálni, hogy úgy éljük meg, ez a világ jobb lesz körülöttünk?

Az idén is meglátogattuk az péterváradi erődítményben immár 21. alkalommal megtartott EXIT fesztivált. Mint arra valószínűleg már igen kevesen emlékeznek, az EXIT fesztivál a Slobodan Milošević nevű, háborúkat kirobbantó, sovinizmust és nacinalizmust terjesztő államfő 12 éves munkássága ellen irányuló tüntetétekből vált egy európai szintű rendezvénnyé. A fesztivál a demokráciáért és szabadságért küzdő fiatalok önszerveződéséből megvalósuló tüntetésekből nőtte ki magát az első helyszínről, az egyetemek előtti zöld területről. Mindez még 2000-ben történt. Elmondhatjuk, ez mára a nagybetűs múlt, amit sokan egyre kisebb betűvel írnak.

A rendezvény tavalyi pandémiás kiadása „a több a semminél” elvről szólt, de az idén már teljes értékű rendezvény volt. A kását viszont nem eszik forrón. Fél fokkal kaptunk többet, mint tavaly. Sok fellépő lemondta a koncertjét, vagy igen módosult felállásban játszott.

Az első nap egyik meglepetése, hogy a szabadságharcos Napalm Death grindcore-death banda nyitotta meg a rendezvényt csütörtökön kora este, a nagyszínpadon. Az angol legendák fellépése őszintén szólva inkább érdekes volt, mint jó, ugyanis a basszusgitáros Shane Embury jelen sem volt. Ekkor már több dolgot is sejteni lehetett, például azt, hogy a szintén nagyszínpados Sepultura (amely jobb lett volna, ha nevet változtat 25 éve) Andreas Kisser gitáros nélkül lépett fel. Persze a koncert így is megmozgatta az embereket, sokan gyűltek össze a nagyszínpad elé az utolsó napon, hogy többnyire olyan dalokra bulizzanak, amelyek megírásában részt sem vettek azok, akik a deszkákon álltak. Aki pénteken este a Discharge-ot várta, várhatta. Ők sem jöttek. Állítólag a repülőjáratok lemondása miatt.

A legbizarrabb fellépéslemondás az ukrajnai Kalush Orchestrahoz fűződik. A rendezvény előtt pár nappal a hatalmon lévő Szerb Haladó Párt anyapártja, a Szerb Radikális Párt több közleményben is tiltakozott az Eurovízió-nyertes zenekar meghirdetett koncertje ellen. Az érv nagyon egyszerű volt. Pont az, amivel nyakon önt bennünket a szerb–magyar kormánypropaganda nap mint nap. Az ukrajnai zenekar fellépése nemkívánatos a városban, ugyanis fasiszták, mint minden ukrán, és fegyverekre küldik a pénzt. A legtöbb kormányhoz köthető oldalon hamarosan olyan információk jelentek meg, hogy maga az EXIT is fasizmust propagál. A zenekar végül nem jött el (nahát-nahát, biztos koronavírus) „előre nem látható” okok miatt. Kár tovább pocsékolni erre a szót, de ilyen körülmények közepette nesze neked fesztivál, szabadság, béke, demokrácia.

Mi továbbra is a szokásos háromszögekben mozogtunk (Main Stage, Explosive Stage, Fusion Stage) a fesztivál négy napján, azzal, hogy mint mindig, szétnéztünk a rendezvény többi helyszínén is. Mármint ahol lehetett. A határokat igen szűkre szabták. Aki az idén akart kocsmázni a váron belül, az nem igazán tehette meg, mert egy jókora darabot lezártak a várból, így a toronyóra-kilátóhoz sem lehetett felmenni. Ezzel is vesztett a fesztivál a varázsából.

A sör igen ócska fesztivál-sör volt, mint ahogyan minden más termék, amit bent lehetett venni borsos áron. A legnagyobb sokkot az jelentette, hogy röviditalt csak a VIP részlegben lehetett fogyasztani. Újságírók lévén kiveszekedtük magunknak a bejárást ebbe a részlegbe, de az egész egy bohozótra hasonlított a még angolul sem tudó biztonságiakkal. Nick Cave koncertje közben azt vártam volna, hogy a fanatikusok vannak ott, ehelyett hamburgert zabáló arcok voltak fent, akik úgy néztek ki, mint akiket kirángatsz Újvidék legszínvonaltalanabb kávézóiból, ahol üvölt a cajka. Nos, itt lehetett röviditalt venni, 2 deci bármiért 1000 dinárt kellett fizetni, ezért megelégedtünk egy sörrel, ami csak 700 dinárba került, és 2 decis volt. Egyébként a VIP részleg annyira volt stabil, hogy végig attól fostunk, összedől alattunk minden. A fontos, hogy a fent dorbézoló, koncerteket mellőző, minden valószínűség szerint politikus szülők aranyifjai ingyen kaphattak VIP-jegyeket, és hozzájárulhattak a kritikus tömeg létrejöttéhez.

Akkor lássuk, mi volt jó. Az Explosive Stage-en a hangzás szokás szerint kielégítő volt, de nem kiemelkedő. Az első nap az Incantation koncertje emiatt nem volt százszázalékos, de azért távolról sem volt rossz. A pénteki nap legnagyobb meglepetése számomra a fehéroroszországi Molchat Doma fellépése volt a nagyszínpadon. Nagyon hamisnak-hipszternek képzeltem ezt az egész produkciót, de kellemesen meglepődtem. A sötét hangulatú dalokat jól fogadta a közönség, és a fellépők sem tűntek hiteltelennek.

Aki miatt tényleg megérte elmenni, az Nick Cave volt. Voltam már pörgősebb és lazább koncertjén is az évek során. Ez valahol a középút volt. De valójában eléggé mindegy, hogy játszik a Bad Seeds, mert a zene csodáját tapasztalhatjuk fellépéseik során. Amikor valaki tud zenélni, szeret zenélni, és isteni magaslatokba emelkedhetünk művészete által – na az ilyen. Nick Cave, aki mint kiderült, semmivel sem érezte magát biztonságosabban a színpadon, mint mi fent a VIP-csodában, a legnagyobb zenei előadók közé tartozik, akárcsak a Bad Seeds kísérőzenekar, amely semmivel sem marad el mögötte, és a tagjai közül mindenki muzsikus a talpán.

A The Exploited-koncert teljesen standard volt. Az egyre korosodó tarajos punkok olajozott gépezetként működnek 40 év után is. Lendületes bulit nyomtak, a Sex and Violence közben pedig ismét tombolhattak a színpadon páran a közönség soraiból. Ugyanezen a helyszínen két nappal később szintén korrekt koncertet láthattunk a német Tankard zenekartól. Zenéjük talán már kissé poros, de Szerbiában még mindig frissen hat. Összességében az Explosive Stage hozta azt a színvonalat, amit a korábbi években is.

A Fusion Stage hangzásának színvonala hullámzó volt. A török She Past Away koncertjét „olyan jól” kihangosították, ahogy egy süket is megoldotta volna. Rendben, ők nem egy Rush, de hogy csak a szintit lehetett hallani és a laptopról lejátszott hangmintákat, az bizony kevés. A frontember a színpadon láthatólag mintha énekelt és gitározott is volna, de ebből semmit sem lehetett érzékelni, a bulit pedig igen unott hangulatban nyomták. A Ramones-örökséget kiaknázó Marky Ramone haknibulija hangulatos volt. Mintha egy kishegyesi klubban lépett volna fel egy tehetséges Ramones tribute banda 2008-ban. Ócska hangzás, pontatlan játék, de legalább volt kedvük zenélni. Ennél láttam sokkal jobb Marky Ramone-konceretet is, azon legalább élvezni tudtam a dalokat. Most leginkább úgy voltam vele, ha már ott vagyok, megerőltetem magam és szórakozok.

A Dance arénában és több helyszínen gondatlanul folyt a buli, legalábbis úgy láttam messziről. A hangulat közel sem volt olyan, mint a korábbi években. Nem láttunk annyi éneklő, boldog, viccelődő embert, mindenki sietett valahova, a telefonját nézte, várt az ehetetlen minőségű és drága ételre, térerőt keresett, lézengett az igen szellőssé vált várfalak között. De valójában nem is lehetett mást csinálni. Koncertet nézel, vagy fogyasztasz. Minden más továbbra is üres duma maradt az EXIT-en.

Sokan nem szeretik a változást. Én azt nem szeretem, amikor ugyanazt adják el többször, de drágábban és rosszabb minőségben. Ilyen volt az EXIT. Semmit nem lépett előre 15 éve, továbbra is zöldnek hazudja magát, de még a re-pohárig sem jutott el, azt mondja, európai, de xenofób lett, azt mondja, békét akar, de nem tud lekezelni még apróbb incidenst sem, annyira markában van a politikumnak. Azt mondja, a fiataloknak szól, de ki az a tisztességes családból származó fiatal, aki kifizeti ezeket az árakat?

Régen a fesztiválok arra szolgáltak, hogy az ember kikapcsolódjon, elmeneküljön a társadalom elől, kötetlenül és felszabadultan érezhesse magát olyan emberek között, akik valamiben hasonlítanak hozzá, és kapcsolatokat építsen.

Az idő megmutatta, hogy a fesztiválok már nem kijáratok a társadalomból, hanem bejáratok egy koncentrált valóságba, ahol mindent intenzívebben kapsz a nyakadba – ha kell, ha nem. Intenzív vásári bazárok, a fogyasztásról szólnak. Nem kijárat, hanem bejárat egy olyan konformitásba, amit a kapitalizmus és az aktuális kormány vár el a fiataloktól.

Aki lázadni akar, az inkább menjen el maga a hegyekbe, és hagyja otthon a telefonját.

Fotó 1-5: Sánta Miriám

Fotó 6-7: Győri Norbert

Képgaléria: