AUTÓKERESÉS

Szőke nő a volán mögött – gondolom sokak számára ismerős történet, és nem is kell részletezni. Szóval, egy idegen országban kellett kocsit venni, az elvárásaim pedig magasak voltak. Benzines, négyajtós, és lehetőleg érjem el a pedálokat. Tudom, tudom, mondták is, hogy sokat akarok.

Tekintettel arra, hogy nem sok közöm van a kocsikhoz, és a gyakorlat is megmutatta, hogy apuci pici lánya vagyok, ugyanis az elmúlt hét évben, amióta engedélyem van, a kocsit csak hajtani kellett, úgy döntöttem, hogy inkább másra bízom az autókeresést. Természetesen, nem akartam kimaradni a dologból, időről időre én is szétnéztem.

Ahogyan lakást, úgy autót is lehet online keresni. Az internet szépségei... Azt hittem, hogy a lakáskeresős facebookos csoportok tartalmánál nincs rosszabb, de akkor belekeveredtem az autós csoportokba. S amit ott találtam, az még viccnek is rossz volt. A kedvenc hirdetésem szövegében ez állt: 2006 Dacia Logan 1,5 DÉCÉI – Sedan – Driven 200,000 miles. Nagyon jo álapotban van pöcröf jönmegy megál. Job oldalát megrukta a ló mikor elösztem a lovaskocsit. Öszesen enyi kis hibája van. Arany vagy álljfon csere érdekes lehet. Ha nem a saját szememmel látom, talán el sem hiszem.

Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy akkor a kocsikeresést inkább másra bízom. Az új autót is hatszáz kilométeres próbakörre vittem, hiszen úgy dukál. Egyenesen a dolgok közepébe, rögtön a mély vízbe. Ez már kezd a hobbimnak számítani.

MÁR OTTHON ELEGEM LETT AZ EGÉSZBŐL

Olyan szóba sem jöhetett, hogy a kutyák nem jönnek velem. Mi egy csomag vagyunk. Nincsen Ildi kutya nélkül, kutya sincsen Ildi nélkül. Nekem persze nem egy kis reszkető chihuahuám van, akit a kabátzsebembe préselve simán át tudnék csempészni a határon, utána meg lesz, ami lesz. Két „nagy” kutyával akartam nekivágni az útnak. Szerintem csöppségek, de mint kiderült, Magyarországon a térdig érő kutya az már nagy kutyának számít.

Aki még sosem vitt át kutyát a határon, annak röviden felvázolnám, hogy miből is áll egy ilyen folyamat. A kutyának legalább két veszettségelleni oltással kell rendelkeznie, egyhuzamban. Az oltástól legkevesebb egy, legkésőbb pedig hat hónap után meg kell csináltatni a titer tesztet. Ez vérvétellel történik. Az eredmény tíz nap múlva érkezik. Amennyiben az eredményen feltüntetett érték jó, akkor a vérvételtől harminc napra el lehet menni az állatorvosi inspekcióba a szertifikátért. Ezt legfeljebb három nappal megelőzően el kell menni az állatorvoshoz egy vizsgálatra, ami újabb kiadásokkal és egy halom papírmunkával jár. Ha ez megvan, és minden papír rendben van, akkor be kell fizetni a postán a szertifikát árát, majd utána már csak alá kell írni a papírokat, és az állat utazhat is. Ez egy elég időigényes és drága folyamat, de még ez sem tántorított el a terveimtől. Az persze eszembe jutott, hogy ha Banja Lukába mennék, akkor erre nem lenne szükségem, ugyanis a kutyák amúgy is be vannak oltva, és passzusuk is van, szóval a szomszédos föderációba szabad a belépés.

Az a kilencven nap baszott ki velem, én pedig ott álltam az utcán a könnyeimet nyelve és újraterveztem az egész költözést. Azon az őszi napon rá kellett jönnöm arra, hogy az egész iskoláztatásom francokat sem ért. Nem csak arról beszélek, hogy időközben megváltoztak a jogszabályok. A jog dinamikus, erre számíthattam. De most úgy megvilágosodott előttem, hogy az egész egyetem nem más, mint egy halom kidobott pénz, meg elpocsékolt idő.

Telfonálgattam, mindenki magyarázatát és tapasztalatát meghallgattam, többször is leellenőriztem az elmondottakat, százszor is átrágtam magam a rendeleteken, azok minden egyes fordításán, az egyetemi éveim alatt pedig ordítottak rám, pusztán annak érdekében, hogy megtanuljam számolni a határidőket. S mindezt azért, hogy utána csak legyintsenek. Mert nem úgy megy az. Igazam van nekem. A kilencven nap nem egyenlíthető ki a három hónappal, viszont a határon senki sem fog nekiállni és számolgatni a napokat. Szóval mások problémáznak, ezek meg nem akarnak problémát. Mivel a kutyáimról van szó, én sem akartam kockáztatni. Volt vesztenivalóm, méghozzá nem is kicsi. A felügyelőségekben ülők feltételezése, meg a határőrök kiszámíthatatlansága miatt voltam kénytelen új terveket szőni.

Arról meg persze senki sem beszél, hogy a határon átadom a kutyák passzusát, a határőr pedig rá se hederít, már adja is vissza őket.

AZ ELSŐ PANASZ NÁLAM IS GYORSABB VOLT

És akkor jöttek a Szia, Ildik, meg a Kedves Ildikók. Hamar lett új fóbiám. Habár a nevem Ildikó, és teljesen normális, hogy ha valaki meg akar szólítani, akkor azt úgy fogja tenni, hogy a nevemen szólít, viszont egyvalamire gyorsan rájöttem. Ha egy üzenet azzal kezdődik, hogy Szia, Ildi, akkor szarban vagyok. Azoknak a beszélgetéseknek még sosem volt kellemes végük. Az lényegében nem is baj, hogy nyakig ér a szar, de akkor legalább ne hullámozzon.

Az első ilyen üzenet akkor érkezett, amikor egy az épületben élő nyanya panaszkodott rám. Már elege lett abból, hogy túl sok kutya van az épületben, most meg kettővel több lesz. Azok az állatok hangosak, ahogyan jómagam is.

Amikor megérkezett az e-mail, úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Aljas rágalomnak tartottam ezt az egészet, több okból is. Egy, a panaszos asszonyság még csak nem is mellettem, illetve alattam lakik. Lényegében esély sincs arra, hogy halljon, vagy hogy bármilyen zajnak, amit ő hall, én legyek az okozója. Kettő, amikor panasz érkezett ránk, még csak nem is voltam az országban. A lakást már bérbe vettem a szerződés szerint, de beköltözni még nem volt alkalmam. Én mégis azon agyaltam, hogy vajon elérkezett-e a vég, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna. Másrészt meg úgy voltam vele, hogy én a Balkánról jöttem. Akinek van valami baja, az panaszkodjon nekem. Mondja a szemembe, hogy mi a baja, ne a tulajnak ugasson a hátam mögött.

HÁT EZ MESTERI

Kilátástalannak tűnt a dolog, méghozzá teljes mértékben. Nem akartam apró pénzért napi tizenkét órát görnyedni egy asztal fölé, illetve lóti-futit játszani egy ügyvédi irodában tapasztalat hiányában. A fiatalságomat nem így képzeltem el, és anyám sem azért szült, hogy a munka rabjává válva dolgozzak látástól vakulásig, miközben a korombeliek egy része még az iskola padjában ül, és megteheti, hogy napi rendszerességgel bulizik. De nekem volt egy mesteri tervem. Beiratkoztam az Újvidéki Egyetem Jogi Karán a mesterképzésre. Mert ugye a doktorihoz kell a mesterképzés. Apróságok.

Szóval az egyetemezés nem ért véget. Nem tartott sokáig az a júliusi búcsú, amit alig vártam, hiszen előtte sok másnak kellet búcsút intenem. Például a korlátlan szórakozásnak, a művészeteknek, stb., stb. Na, de talán már akkor is tudtam, hogy nem az volt az utolsó alkalom, hogy végigsétálok az egyetem egyhangú folyosóin. Persze nem is sétáltam végig. Életemben még nem jártam be úgy igazán az egyetem épületét. Amúgy meg minek is sétáltam volna végig? Az én életem nem egy amerikai film. Nálunk az ember leteszi az utolsó vizsgáját, elsírja magát örömében, majd hazamegy. Az abszolvens estet még két évvel ezelőtt letudtuk. A professzor jókívánságaival a fülemben elhagytam az egyetemet, de hiába reménykedtünk, hogy többet sosem látjuk egymást. Hamarosan újra találkoztunk az online nyílt napon, de abban nem vagyok biztos, hogy pont rám gondolt, amikor azt ecsetelte a professzor, hogy jó minket újra látni. Engem? A kamerám se volt bekapcsolva. Abban pedig nem is kételkedem, hogy a nevemet sem tudja.

Ezúttal csak annyi változott, hogy most máshonnan folytatódnak a szenvedések, és ez már nem easy mode-ra van állítva. Az elmúlt hat év gyötrelmeit figyelembe véve valóban nem tudom, hogy mi kényszerített erre az útra. Ismételten csak időről, pénzről és idegeskedésről van szó, amiből már egyszer is elég volt. Kellett egy plot twist is, szóval rádobtam háromszáz kilométert is a dologra, ami elvileg nem megy a tanulmányaim rovására. Most egy másik szoba négy falai között ülve készültem a vizsgáimra.

Az egyetem hozta a formáját. Az utolsó pillanatig nem sok mindent tudtunk, de ismerve a dolgok hogyanját s miértjét, türelmesen vártuk az információkat. Egy gyenge pillanatomban aggódni kezdtem, hogy talán fel sem vesznek. Megint erőt vett rajtam az a félelemmel kevert izgalom, amikor ok nélkül rettegtem az eredményektől, pedig igen esélyes kandidátus voltam. Persze könnyű volt vigasztalást találni. Az egyetemnek kell a pénz, szóval tuti felvesznek. Amikor pedig elérkezett a nagy pillanat, könnyekkel a szemünkben éltük azt meg. Én általában sírva szoktam utalni az egyetem számlájára. Amikor a kollegina, aki a lista legtetején szerepel, idő előtt fejezte be az egyetemet, akkor nekem esélyem sem volt a legjobbak között lenni. A cél pedig évek óta inkább csak az volt, hogy lenni. Hogy hogyan, az már nem volt annyira lényeges. Ott volt a nevem a listán. Feketén, fehéren, cirill betűkkel. Ismételten csak sikerült. De a bejutáshoz nem egy felvételi vizsgát kellett letenni. Az túl könnyű lett volna. Az elmúlt évek eredménye volt a lényeg, na meg a pénztárcám mélysége.

(Folytatjuk)

Képgaléria: