Szokásosan unalmas és feleslegesen terjedelmes beszámoló az idén negyedszázados Brutal Assault fesztiválról – 1. rész

A szenvedések ellenére a sebek begógyulni látszanak és az idén már próbált minden a megszokott mederben haladni. Voltak akik elvéreztek, de a legnagyobb csehországi extrém metál zenei rendezvény kiheverte a sérüléseket. A kecskét nem lőtték le, sőt a káposzta is maradni látszik. A Brutal Assault 25 év után is egy zeneközpontú, színvonalas, extrém összművészeti rendezvény maradt, illetve azzá vált az idők során.

ALAGÚT AZ ÉJSZAKA

Mögöttem a múltam vagy a jövőm. Előttem egyik alagút követi a másikat, ahogyan egyik határ a másikat. Azon gondolkodom, mit kellene kérdezni az Insomniumtól, ha egyáltalán készítek velük interjút az idei Brutálon. Nézegetem a zene-zineket a neten. Ezer éve nem néztem utána, mi van a Suffocationnel. A Voivod biztosan nyilatkozik majd, a Thy Catafalque-ot megkaptam, de az élet lemondta. Úgy érzem, a vasúti sínek sehogy sem akarnak révbe érni az igen hosszú előttem álló úton, aminek még a felénél sem vagyok. Köd mögöttem....

Hét nap alatt több mint ezer kilométert tettem meg, talán sehova sem tartottam, és egyelőre sehová sem értem. Este leszállok a Nyugatin, azt sem tudom, hogy a vécét keressem, a hasam tömjem, vagy induljak rögtön Budapest egyik legfenszibb kocsmájába, ahol „vár-romolnak” rám. Bank, pénz, eszek, megyek, megérkezek, és kígyózó sorok állnak előttem, amin pofátlanul átgázolok.

Az asztalnál már várnak. A mérnök arról mesél, hogyan tért vissza Szerbiába miután kibombázták Kijevből. Este tíz van, egyik sör a másik után, egyre világosabb, két napot késünk az idei Brutal Assault-ról, leginkább azok miatt a hirtelen sodró hullámok miatt, amikre én felültem. Reggel négy van, Sólstafir szól. Immár lakásban vagyunk, most kellene kelnünk, de most fekszünk le aludni, de én még a home office-om hátrányaival viaskodok. Lesz ebből kiút? Csak fut a vonat…

Délelőtt tizenegykor már biztos vagyok benne, hogy nagy koca kell, hogy a Katatonia késő délutáni fellépésére odaérjünk. Közben olvasgatom és hallgatom a rendezvényről érkező messenger üzeneteket. Két irányból fáj a távolság, keletről jobban, de már javában északnak tartunk. A szebb jövő megsegít….

Megtudom, a Vio-lence keddi koncertje nagyon tetszett a thrashereknek. Annyira, hogy örömükben félig telt kelimekeket dobáltak. Ezért egyébként kidobják az embereket az igen szabadszellemű rendezvényről. A kelimek a pénz-csippantós karszalaghoz lekérhető számlán feltüntetett újrahasznosítható műanyag pohár. Ami a keddet illeti, aki nem szereti a funeral doom-ot, az Evoken fellépését utálta. Aki a Thy Catafalque-tól eddig fanyalgott, ezután is fanyalogni fog, aki viszont szereti, annak jó volt. Az At the Gates koncert senkiben nem hagyott mély nyomot, de senki sem panaszkodott.

TÚL A FANYALGÁSON

Már nem tudok hogy feküdni a hátsó üléseken, és délután négy óra van csütörtökön. Tovább olvasom a beszámolókat. A Pentagram koncertje mindenkiből (na jó, aki ott volt) elismerést váltott ki, de fanyalgást senkiből sem. A D.R.I. szintén betalált az embereknél. A Cannibal Corpse koncertjén, mivel a név kötelez, állítólag irtózatosan nagy emberdaráló volt.

Az autóút mögöttünk, és sorra haladunk keresztül a rendezett cseh kisvárosokon. Küldök egy képet, kapok egy üzenetet: „Ugorjatok be Prágába. Veszünk ki húst a hűtőből, jut mindenkinek.” Már nem fordulunk vissza, de majd legközelebb...

Agyam azzal kapcsolom ki, hogy merengek. Két éven át, limitál Brutal-pótló rendezvény volt kedvenc fesztiválunk helyett a Josefov erődítmény falai között. Az idén a négy nap helyett öt napos teljes értékű rendezvény nekem sok. Nekem a Szigetből is mindig bőven elég volt három nap, a negyediktől már falnak mentem. A rendezvény hosszabbítása nem feltétlenül rossz, így több időt kapnak a zenekarok a színpadon. Legalábbis erre jövök rá, miközben a Brutal-applikációt nézegetem.

Beérkezünk Jaromerba, elmegyünk egy jó étterembe. Kiderül, a koronavírust követő gazdasági válság kikezdte, így hát éhesen indulunk meg az erődítményhez. Valamivel letisztultabb kép fogad. Idén szellősebb, amivel nagyon nincs bajom. Minden picit kevesebb, ami még jobb. Az idő remek. Hat tonna cuccunk pakoljuk le a bevezető út előtt. Mellettünk sütik a kolbászt, az emberek esznek-isznak, üvölt valami zene. A túloldalon éppen kijönnek a Brutal-barból, mögöttünk sietnek be a rendezvényhez tartozó kempingbe.

Én is előre megyek megkeresni a tábort, ami állítólag nem ott van, ahol eddig. A leírást olyantól kaptam, aki még nem is volt soha. Vak vezet világtalant. Ahogy haladok a táborok és vietnámi kajások mellett, Ordash jön velem szembe, drága Vajdaságunk fővárosából. Na végre. Kiderül, négy méterrel vagyunk arrébb a szokásos helytől, nem dombon, hanem árokban. Most nem táborunk van, hanem egy alföld-bácska sorunk-utcánk.

Állítom a sátram, miközben két oldalról kapom az infókat. A Katatonia szar volt. A Katatonia nagyon jó volt. Közben hallom, az Asphyx meg nagyon jó lehet. Pakolok és Nick Holmes köszönti a közönséget (bazmegbazmegbazmeg), összedobok mindent, a maradékot a dokinéni sátrába rakom megőrzésre. Naná, hogy össze van barmolva a presses jegyünk. Jucmilla vagyok Győri kóddal. Vágtatok magam, legalább valamit lássak. Az utcánkból mindenki más a Blood Incantationre megy. Figyelemreméltó zenekar, de én képtelen vagyok elsétálni azon banda fellépése előtt, amelynek nevét számtalanszor véstem az iskola falára.

Teljesen mindegy, milyen hosszú és rögös az út, amikor eléred, amit akartál. Én már csak azzal vagyok elfoglalva, mi követheti az Eternalt. Máris érzem a hosszabbított program varázsát. Végre Paradise Lost-koncertet kapok a rendezvényen, és nem csak egy kis ízelítőt. Még mindig beleborzongok egy Embers Fire-be, és a Say Just Words erős nosztalgiát ébreszt. A Ghosts dallal a jelenbe érek. Lehet, hogy paradicsomék sorlemezei gyengébbek, de a fellépéseik jobbak.

ÉLET AGÓNIÁVAL, DE NÉLKÜLE

A sör ugyanolyan minőségű, mint korábban, csak valamivel drágább. Az idei támogató a Pilsner, nem is érhet csalódás. A szerbiai fesztiválokon 250–350 dinárért sajnos nem iszom olyan jót, mint a Brutalon, de ez igaz a táplálkozásra is. Bőséges kajaválaszték volt idén is, nincs, ami nincs, esetleg csak a sült lazac. Az ételek ára átszámolva 300–1000 dinár között mozogtak, de a felső határ eléréséért már nagyon extrát kellet vásárolni.

Talán a jó ital és étel az eredménye, hogy a rendezvényen továbbra sem látok olyan személyeket, akik azt sem tudják, hol vannak éppen, és csorog a nyáluk a delíriumtól. Mindenki jókedvű, elégedett, folyamatosan megy a kisebb-nagyobb mosh-pit, max. erős szalonspicc kerülgeti a közönséget. A metál-merch mintha kissé összébb ment volna az idén, persze így is van bőséges választék, de bizonyos standok hiányoznak – remélem, nem azért, mert a járvány tönkrevágta őket.

Rendesen kisétálom magam, és csalódott vagyok, amiért az amcsi, ugyanakkor európai black metál hangulatú Uada lemondja a fellépést (nem indult a repülő, vagy valami hasonló iskolás kifogás). A Mercyful Fate koncertjén állok ismét, csak nem Nagyszebenben. Minden ugyanolyan lenyűgöző, de több dalt hallhatunk. King Diamond a 2022-es év királya. A rendezvény másik felében található Obscura színpadnál elérem a Life of Agony koncertjét. Hát igen… Sal Abruscato, az eredeti dobos nincs itt, valamiért rá is számítottam. Ő annak idején a Type'o Negativot hagyta ott ezért a bandáért, manapság pedig a második Type'o dobossal játsszák közösen a doom zenét A Pale Horse Named Death zenekarral. A frontember továbbra is Caputo, de nem Keith, hanem immár Mina. Őszintén, nekem ezzel papíron semmi bajom nincs, viszont a River Runs Red dalai eléggé úgy hangzanak, mintha egy glam metál banda énekese adná elő őket. Nincs választásom, túl kell tenni magam azon, hogy immár egy női hang énekel a mélyen búgó férfi orgánum helyett. Tetszeni éppen nem tetszik ez a pont, de egy kis elfogadással nagyon jónak tűnik a fellépés. Talán így még mindig hitelesebb, mint egy új énekessel. Elvégre Caputo mindig is egy külön világ volt.

Szeretnék még sok mindent látni, de a Fleshgod Apocalypse-ot ekkora mértékű kimerültséggel együtt kifejezetten soknak érzem hajnali két órakor. A Valkyrja szól a háttérben, de én csak társalgok az alföldiekkel. Férfiasan elismerem nekik, fáradt vagyok, mint a hétszer átgázolt lócitrom, és elmegyek aludni.

(Folytatjuk)

Fotók: Győri Norbert

Képgaléria: