Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra a tanévkezdés óta eltelt egy hónap úgy elszállt, mintha itt sem lett volna. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a diófa az ablak előtt, de már követni sem tudom, hogy hogyan is állok az idővel, a napokkal, a hónapokkal. A szeptemberre vonatkozó terveim elrepültek, köszönik szépen, nagyon jól megvannak tervként, megvalósítatlanul, és csak integetnek valahonnan a távolból. „Basszus, én teremtettelek benneteket, gyertek csak vissza, eszem a prémes eszeteket.” A mit is, hogy is kérdés is okafogyott lett, mint ahogy a készülődések, beleértve a lelki rákészülést, amin ugyan dolgoztam, dolgoztam, látszólag hiába. Hej, de sok mindent megvalósíthat egy fiatal, aki egészséges, tele van erővel és energiával, de ha minden más leköti a figyelmemet, akkor dobhatom a rendelkezésemre álló erőforrásokat a kukába, a kupacba, a kukacba.

Harminc nap, minden napban 24 óra, az sok mindenre elég – mondhatnák a lelkesedéstől felvillanyozott polgártársaink, de ha mi inkább óh jaj, meg kell halni, meg kell halni felkiáltással kelünk és fekszünk a nyálkás őszi, esős időben, akkor ez is kevés, ez is kevés… Néha viszont túl sok, túl sok, jaj, túl sok.

Szóval így múlik az idő, elszáll felettünk, míg mi várunk, várunk az ideális körülményekre, amik vagy jönnek, vagy nem, valószínűbb, hogy nem, mert valami mindig hiányozni fog a tökéletességhez, vagy a pénz, vagy a paripa, vagy a fegyver, vagy szép asszony csókja. Ráadásul háború van, infláció van, energiahiány van – nesze neked szép új világ, kelet és nyugat között félúton a középkorban, vissza a történelemben, elnyomva, jobbágysorban, pórázon, de persze ezt is mi akartuk, jó nekünk itt így, mindennap Mohácson, mindennap egy lépéssel közelebb a múlthoz.

Közben pedig várunk, várunk ugye a körülmények javulására, ölbe tett kézzel, ugrásra készen, mégis fáradtan, mindentől fáradtan, mégis motivációk nélkül, mégis csendben.

Örülünk a mindennapoknak, és igyekszünk mindenből kihozni a minimumot. Persze csak fiatalosan, persze csak erőtől duzzadóan, és persze időnként teljes mellszélességgel beleállva.

Na, jó… Szedjük össze magunkat, terülj-terülj asztalkám, ki a zsákból botocskám, forró vizet a kopaszra, jeges vizet a hajasra, és uzsgyi!

… és boldogan éltek, míg a kurta farkú malac túr.

Képgaléria: