Április 14-én jelent meg az új Metallica album 72 Seasons címmel

Az egyik legismertebb és legsikeresebb banda kiadta a rég várt tizenegyedik stúdióalbumát. Hét év telt el az előző megjelenése, a 2016-os Hardwired… to Self-Destruct óta, és a rajongók kíváncsian várták az új dalokat.

Talán nincs olyan, aki valahol, valamilyen formában ne találkozott volna a Metallicával. A zenekar legendává nőtte ki magát az 1990-es években, viszont tudjuk és látjuk, hogy ők is emberek.

Az elmúlt években James Hetfield átesett egy újabb rehabon az alkoholizmusa miatt, huszonöt év házasság után elváltak a feleségével, és volt egy koncert közbeni összeomlása, ahol a rajongók és a zenésztársai nyújtottak neki támogatást. Kirk Hammet elvesztette a telefonját, amin rengeteg riff- és dalötletet tárolt. Közben végigtarolt egy pandémia is a világon. A zenekar mégis teljes titokban összehozott egy új lemezt, ami egyáltalán nem lett rossz.

Ahogy korábban is írtam, a hetvenkét évszak az ember első tizennyolc életévére utal, ami nagyban meghatározza mindenki életét, saját énjének kialakulását. A bandának az volt a célja, hogy olyan témákkal foglalkozzon, amik még mindig tabuként vannak kezelve.

A 72 Seasons a hetvenhét percével elég hosszúra sikeredett. A korongra tizenkét dal került fel.

Az album névadó és nyitódala is egyben a 72 Seasons. Remek, pörgős nóta, ami nagyszerűen vezeti fel a lemezt. Tökös, zúzós, remekül hangzik. A trashes zúzásokat nem tudom, miért kell tempóváltásokkal visszafogni, talán ezzel csak kontrasztot akartak vinni a dalba.

A Shadows Follow zeneileg nem kiemelkedő. Ezt leszámítva nem rossz dal, a szövegvilágát tekintve sötét és komor, a belső démonunkról szól.

Ezt követi a Screaming Suicide, ami egy elég tökös zene. Tetszetős groove-os, rock’n’rollos dal, ami azt a témát járja körbe, hogy mindenkinek vannak sötét gondolatai, akár az öngyilkosságról is. Nem lehetünk mindig a legjobb formánkban, és ez is rendben van, ha megfelelően kezeljük ezeket a gondolatokat.

A Sleepwalk My Life Away basszus és dob intrója nem a megszokott, és teljesen váratlanul ért. A tempója lassú, rock-bluesos dallammenete van.

A You Must Burn! remek riffel megáldott zene. Szintén lassabb dal, és annak ellenére, hogy döngölős, a mondanivalója igazán felemelő. Arról szól, hogy el kell pusztítani, égetni a bajainkat és gyötrelmeinket.

Ezt követi az elsőnek megismert nóta az albumról, a Lux Aeterna. Szerintem egy nagyon jó szám. Feszes, pörgős, tökös, rock’n’rollos, ahogy korábban is írtam, hogy kellemes Motörhead hangulata van.

A Crown of Barbed Wire nem rossz, de ez sem egy kiemelkedő dal. Egy jó szám, ami lazán felférne a Load albumra.

Dübörgő és döngölő nóta a Chasing Light. Nyers, van karaktere, hangulata. Jó kis headbangelős dal. Na, ezt bátran ajánlom hallgatni, mert berágja magát az ember fülébe.

Az If Darkness Had a Son talán az egyik legsötétebb dal az albumon. Remek a dallama, amivel eléri, hogy kényelmetlenül érezze magát az ember. Döngölős, igazi koncert zene.

A Too Far Gone? Egy szuper pörgős dal, apró meglepetésekkel. Arról a hétköznapi kérdésről szól, amit mi is gyakran felteszünk magunknak, hogy már túl késő nekem, hogy változtassak a hibáimon?

A Room of Mirrors szintén nem egy rossz dal, pörgős, kitűnő gitárszólókkal. Semmi kiemelkedő, mégis valamiért benne van minden, ami igazán Metallicás.

A lemezt az Inamorata zárja, a maga tizenegy percével. Sötét, komor, döngölős. Igazi finálédal, amibe mindenki beletette a magáét.

A 72 Seasons mindaz, amire egy Metallica rajongó várhat a zenekartól. A zenekar tagjai közel a hatvanhoz, túl rengeteg megpróbáltatáson, mégis ki tudtak jönni egy ilyen szuper albummal. A hangzással kapcsolatban csak azzal van bajom, hogy minden túl jól hangzik a lemezen, amitől egy kicsit elveszíti a természetességét. Ezenkívül, a dalok hosszával nem vagyok kiegyezve. Helyenként nem érzem indokoltnak, hogy még egy verzét vagy kiállást bele kelljen rakni a zenekarnak. Ettől néhány dal elveszti kissé a feszességét. Kirk Hammett sem gondolta túl a szólókat. A 72 Seasons akár folytatása is lehetne a Load vagy Reload albumnak, mert elég sok számnál éreztem azt, hogy ez azokról az albumokról is szólhatna. Ez nem feltétlenül rossz dolog, a lemez teljesen élvezhető, remek korong lett. Persze, egy olyan bandáról beszélünk, amely szinte bármit megtehet, hisz ő maga formálta a stílusirányzatot.