The Virginmarys és The Sisters of Mercy koncertet láthattunk a Dürer Kertben

A The Sisters of Mercy az 1980-as évek egyik legnagyobb hatású zenekara. A slágerlistákat is megjárt angol együttes hatása mégis inkább abban mérhető, hogy lemezeikre külön zenei műfajok épültek. Lehet rájuk mindent mondani, de egy bizonyos: ők tudtak fülbemászó, mégis kemény, ugyanakkor enyhe költőiséggel átszőtt, sötét dalokat írni, olyan muzsikát, amely a popzene rajongóitól kezdve a punk és metál közönségéhez is tudott szólni.

Sötétség, homály, mindenki feketében. A közönség összetétele az egészen fiataloktól, a középkorúakon keresztül azokig terjedt, akiket valamikor 1985 körül érinthetett meg a dark/goth rock. A koncertjegyek már hónapokkal ezelőtt elfogytak, a budapesti Dürer Kert csordultig megtelt. A szintén angol, SOM-hoz képest viszonylag fiatal, 2009-ben alakult The Virginmarys koncertje sajnos a közönségnek csak a töredékét érdekelte, de még így is félház előtt zenélhettek.

A kéttagú zajbrigád hangos, olykor dühös, punkos rock zenét játszik a jobb fajtából. Nekem talán leginkább az ír Therapy? és a Queens of the Stone Age jutott eszembe kissé eklektikus és minőségi tombolásukról. Ketten voltak, de azért volt itt bőven tombolás. Nem állítom, hogy színpadon nem láttam még nagyobb banzájt csapni két embertől, de megállták a helyüket. Pontos ismeretek hiányában nem tudom megmondani, mit játszottak és mit nem. Az biztos, a koncerten értetlenül álltam, miért nem hallunk többet erről a bandáról. Dühös, olykor kaotikusnak tűnő koncertjük során váltakozott a garage rock az elszállósabb, lassabb dalokkal. Az agresszív életerőt sugárzó kiállás nem szűkölködött a humorban sem. Ez a két arc igazi színpadra termett egyéniség.

A fellépést követően annak rendje-módja szerint megtelt a terem. Pont annyian voltak bent, amennyien beférhetnek a Dürer Kert mocsár-strand hangulatú nagytermébe. Minden testet magadon érzel, mindenki látni, énekelni és élvezni akarta a kultikus banda műsorát. Ez így folyt a kezdő I Will Call You című új daltól kezdve, az olyan korai remekműveken keresztül mint az Alice, Marian, megemlékezve a dicső slágerlistás Dominion, More, Doctor Jeep, Vision Thing számokon át a Sisterhoodos Giving Ground, és a többi olyan szerzeményig, amely egyelőre nem jelent meg lemezen…

…mert ugye Andrew Eldritch, a zenekar alapítója egy különleges eset, és évtizedek óta nem hajlandó lemezszerződést aláírni. Ennek köszönhetően új SOM sorlemez legutóbb 1990-ben jelent meg. Ennek ellenére a rajongók olyan hűségesek mint csak kevés zenekarhoz. A magyar közönség nem az éneklésről híres, de itt még az is összejött.

Az, hogy mennyire beszélhetünk SOM zenekarról, megint egy jó kérdés. 1986 óta nincs is igazán zenekar, mert az együttes kétharmada anno átment a The Missionbe. Aztán jött Patricia Morrison és egy lemez, aztán ismét volt egy nagy nekifutás a Vison Thing alatt, azóta pedig Andew szinte egymaga vezeti a zenekart. Ennyi év és ennyi siker után Andrew-nak talán nem ártana erőt fektetnie abba, hogy ha elmegyek egy SOM-koncertre, akkor annyira jó legyen, hogy összecsináljam magam.

Nem rossz ez, de kissé kevés. A dobgépet így 43 év után talán le lehetne cserélni egy élő dobosra. Miért is ne? Lehetne ismét egy basszusgitáros, sőt még egy gitáros, ráadásul két női énekes is a háttérben. Ha ez megvalósulna, valószínűleg sokaknak izgalmasabb lenne ismét ez az egész, és nem azt mondaná mindenki, hogy többet nem megyek SOM-ra, mert mindig ugyanaz.

Ez a banda iránymutató volt, és most, ennyi év után olyanok, mintha önmagukat követnék. Talán nincs is ezzel baj, lehet én akarok sokat. Mindenesetre ami volt, az jó volt. Andrew hangja is megfelelt az elvárásoknak, a szemünk előtt férfivá lett gitáros srác is korrektül hozta a témákat. Volt nagy füst, homály, villogó fények, sok tánc és sok jó dal.

Ráadásként a Lucretia, aztán Temple of Love, majd This Corrosion, igazi gyöngyszemek. Ilyen dalokkal egy arénát is meg lehetne tölteni, de ahhoz át kéne ismét gondolni ezt a koncepciót. Értem én a lemezkiadókkal való háborúzást is, de valamit ki kellene már adni, és egy kicsit mást is csinálni. Valahogy úgy, mint rég, hogy mind a három sorlemez újradefiniálta a rockzene fogalmát.

Addig is maradnak a kalózkiadványok, a régi lemezek, az MTV slágerlistákat megjárt klipek, olykor egy SOM-koncert, amire mindig lesz X számú közönség. Úgy látszik, ez nekik így jó, talán a közönség nagy részének is. Nekem sajnos már kissé kevés, de semmiképp sem rossz.

Fotók: Győri Norbert

Képgaléria: